A kis teknős meséje
"Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok."
1 Thesszalonika 5,16-18
Amikor a kis teknős kibújt a tojásból azonnal rácsodálkozott erre a világra:
- Ó, de csodálatos, de ragyogó! - dicsérte a tópartot, a csillogó, hullámzó vizet, amit először pillantott meg. - Vajon honnan van ez a sok szépség?
- Hát természetesen Isten teremtette mindezt. - brekegte mellette a leveli béka, mire a kis teknős nagy szemeket meresztett rá.
- Isten! Köszönöm Jóisten! És, mond csak - fordult a béka felé - ez az Isten engem is ismer?
- Hát persze, hogy ismer téged, te kis oktondi. - mondta az és felfújta a hólyagjait.
- De jó! - lelkendezett az újszülött. - Gondoltam is, mert ahogy megszülettem ilyen csodát adott nekem. De mond csak, akar tőlem valamit ez a Jóisten?
- Hát persze, hogy akar, mindig akar valamit. - Fújta ki a levegőt a távoli rokon és ettől szemmel láthatóbban kisebb lett és meg is könnyebbült. - Azt akarja, hogy kapd el olyan ügyesen a nyelveddel a legyeket, mint én. Azzal ki is lövellte piros, hosszú nyelvét, ami rá is tapadt egy arra tévedt rovarra. Majd visszarántotta és az szárnyaival együtt eltűnt hatalmas szájában.
- Ó! - csodálkozott kis barátunk, majd nyelt egyet, mert ő is éhes volt. - Én is megpróbálhatom? - kérdezte. - Hogy kell?
- Egyszerű. A szemeddel célzol, a nyelveddel megragadod és beszippantod. Így ni. - mutatta a nyelves mester és egy újabb légy tűnt el a szájában.
A kis teknős mereven nézett előre egy virág felé, ahol egy dongó döngicsélt. Jó előre nyújtotta a nyakát, teleszívta magát levegővel, ahogy csak tudta, majd nagy erővel kifújta, ahogy látta. De a nyelv, nem lövellt úgy ki a szájából, mint kellett volna. Szomorúan lehajtotta a fejét és elballagott. Nemsokára beért az erdőbe. körülvették a fák lombjai, az erdőszél pompás virágai és újból jobb kedvre derült.
- Ó, de csodálatos! - sóhajtott fel újra.
- Mi? Mi csodálatos? - kérdezte valaki. A kis teknős felé fordult és egy fatörzs mögül először csak két billegő fület látott. Gondolta, oda kell beszélni, mert önnét jött a hang.
- Hát a világ, amit a Jóisten teremtett. - mondta kicsit bátortalanul.
- Az már szent igaz. - szólalt meg a két fül gazdája. - Különösen a kertek! - mondta, majd előugrott a fa mögül. Puhán ért földet, erős lábai könnyedén tartották testét.
- Mik azok a kertek? - kérdezte páncélos barátunk?
- Hát az, ahol a répa terem. - nyalta meg a száját a nyuszi, mert ő volt az. - A világ egyik legfinomabb eledele. - mondta.
- Én is éhes vagyok. - jelentette ki a kis teknős. - Szerinted Isten nekem is adna abból a répából?
- Hát hogyne adna! - mondta a tapsifüles. - Hiszen téged is kedvel.
- De jó! És, ha kedvel, akkor szerinted mit szeretne tőlem?
- Természetesen azt, hogy ugorj akkorát, mint én. Muszáj akkorát ugranod, hiszen csak így juthatsz át a kerítésen a répához.
- Kérlek mutasd meg, hogy kell!
A nyúl egy pillanatig rábámult, majd egy szempillantás alatt megfeszítette lábának rugóit és átugrotta a mellette kéklő harangvirágot.
- Így. - mondta röviden. - Na, most te jössz. - bátorította.
A kis teknős megpróbálta összeszedni minden erejét, megfeszítette lábizmait, hogy elrugaszkodjon, de páncélja túl nehéznek bizonyult.
- Ez nem sikerült! - keseredett el.
- Nem baj, akkor gyakorolj. - mondta a nyúl. - Amikor kicsi voltam, mint te; én is kisebb magassággal kezdtem.
Azzal keresett egy botot a földön és rátette két alacsony gombára.
- No, rajta! Próbáld újra! - biztatta társát. - Menni fog.
Kis barátunk neki iramodott - már amennyire egy ilyen jószág neki tud iramodni. Mellső lábával át is lépett az akadályon, de a hátsóval leverte azt.
- Túl ügyetlen vagy. - legyintett a tanítója. - Ez így nem fog menni soha! - törte le végképp diákja reményeit.
A kis teknős nem is válaszolt, orrát lógatva indult az erdő belseje felé. Nem is látott, nem is hallott semmit egy darabig. Szomorúságából egy rendkívüli dallam ébresztette fel.
- Ó, mi ez a gyönyörűség? - kérdezte magától. - Nekem nincsenek jó füleim, de még így is tudom, milyen szép.
- Én vagyok. - csicseregte a fülemüle és billegette magát hozzá a fa egyik kinyúló, vékony ágán.
- Honnan van neked ilyen szép hangod?
- Hát Isten adta, mert szeret engem.
- A béka, meg a nyúl szerint engem is szeret a Jóisten. Szerinted nekem is adna ilyet?
- Biztosan. - mondta a madár, majd kicsit kételkedve hozzá tette - Ha valóban szeretetre méltó vagy.
- Úgy szeretnék énekelni! - lelkendezett a teknős. - Szerinted ezt szeretné, hogy én is énekeljek?
- Hát persze. - mondta a madár. - Isten azt szeretné, ha mindenki dicsőítené őt. - azzal bele is kezdett egy újabb trillába.
- Hogy kell énekelni? - kérdezte a teknős.
- Hát szívből. - dalolta a madár és el is repült. Kis barátunk csak állt, ott egy darabig. - Hát, hogy tudna ő magától megtanulni így dicsérni az Urat. Elszomorodott és lábait, fejét is behúzta a páncéljába.
Egyszer csak hallja, hogy valaki leül mellé és kérdi:
- Mi a baj kis teknős?
- Szomorú vagyok. - bújt elő a rejtekéből és csodálkozva nézte egy öregember kedves arcát.
- Miért vagy szomorú? - kérdezte a bölcs.
- Mert nem tudom, hogy van-e valójában Jóisten.
- Hát persze, hogy van. - mondta lágyan az öreg és megsimogatta a páncélját. A kis teknős felbátorodott:
- És szerinted szeret engem?
- Igen, szeret téged. - jött a megnyugtató válasz.
- És, ha szeret engem, akkor mit akar, hogy mit tegyek? - kérdezte vágyakozva, mert azt remélte, most nem valami olyan lehetetlen dolgot hall, mint a békától, a nyúltól, vagy a fülemülétől.
Az öreg bölcs rámosolygott, majd ezt mondta:
- Ő mindenkor csak annyit kér, hogy örüljünk, majd imádkozzunk és legyünk hálásak neki.
- Ez, ez nagyon jó! - sóhajtott fel a kis teknős, és a szíve megtelt hálával.
