Kérés Istentől
„Támogass engem a te beszéded
szerint, hogy éljek, és ne engedd, hogy megszégyenüljek reménységemben.”
(119.
Zsoltár 116. vers)
Ha ma reggel elolvasod az egész 119.
zsoltárt, megfigyelheted, mennyi és miféle kéréssel fordul Dávid Isten felé. Majd
minden sorban kifejezi, hogy ő Isten törvényében akar gyönyörködni, ez után
vágyódik, ezt rejti a szívébe, ezt szeretné jobban megismerni, e szerint akar
élni, erre kívánja tanítani a környezetét…
Úgy-e milyen furcsa? Más
zsoltáraiban, ha megemlíti is a földi sanyarúságot, azt hogy üldözik, hogy
menekülnie kell. De leghosszabb himnuszában csak a rend Istenét magasztalja, és
belső rendért és útmutatásért könyörög.
Ez pedig engem önvizsgálatra
ösztönöz, még pedig, hogy az Istenhez intézett kéréseim mennyire csak rólam, az
én pillanatnyi vergődésemről, (pénz, boldogulás, egészség, család, gyülekezet, stb.)
szólnak, és mennyi részt szánok arra, hogy jobban megismerjem Őt.
Miért van az, hogy sokszor csak gépiesen
elsorolom az imalistámon szereplő neveket, problémákat, a végére biggyesztve „Legyen
meg a te akaratod”?
Miért van az, hogy bár tudom; a
teljesüléshez teljes bizalommal kell lennem Jézus felé, mégis kételkedem?
Miért van az, hogy bár tudom; Ő aszerint,
úgy és akkor teljesíti kérésemet, hogy javamra váljon, és én mégsem tudok ebbe
teljesen belenyugodni?
Miért van az, hogy bár tudom;
ahhoz hogy kérésem teljesüljön nekem is meg kell tennem a magam részét, de
mégsem mozdulok?
Miért van az, hogy bár tudom; a
könyörgésben türelemre, kitartásra van szükség, én pedig nem tudok, és nem
akarok várni?
Talán, amíg nem tudok, ne is
kérjek, ne is szóljak semmit?
De igen! Én szólok. Mégpedig azt; Uram,
köszönöm, hogy te megtanítasz kérni!
„A Lélek segítségére van a mi erőtlenségünknek.
Mert azt, a mit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek
esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm.8:26)
