Hatazérés
"Megjönnek
majd, és ujjonganak Sion magaslatán, élvezik az Úrtól kapott javakat: a
gabonát, a mustot és az olajat, a juhokat és a marhákat. Olyan lesz a lelkük,
mint az öntözött kert, és nem hervadoznak többé."
Jeremiás 31:12
Hazatérés.
Jóléti és túlbiztosított
társadalmunkban alig-alig érthetjük, mit jelenthetett ez Izraelnek a babiloni
fogság után. Talán ezért is tűnik számunkra olyan távolinak a hazatérés Isten országába. Pedig nagyapáink, akik megjárták a Don-kanyart, sokat tudtak mesélni erről az érzésről (Vihar Béla: Egy katona megy a hóban):
„Tizenhét nap és
tizenhét éjszaka és megint ugyanannyi...
Társaim elsodródtak
a havas éj határtalanságában.
[…]
Már csak egyedül voltam
az antarktiszi magány gyűrűjében,
zsákcsomóba
burkolózva, két birkózó láb, bal, jobb, jobb, bal...
S akkor engem is
szolított a Hang, mint hajdan a sellők
Odüsszeuszt, a
harcokból hazatérőt...
Hang: Kedves, ne
menj tovább, hajtsd fejedet az ölembe,
szegény vándor,
kiskatona...
Ő: Mit akarsz tőlem?
Hang: Ezüst násszal
fogadlak. Hajamon kristálykorona, homlokomon
porcelán, pillám
gyémántcsillag, ölem a feledés...
Csókommal
megszabadítlak terheidtől, habkarom elringat,
belesimít a
fehérlő, kéklő csend édes megsemmisülésébe.
Ne vonakodj...
Várlak... Nem kerülhetsz el.
Már-már
megtorpantam. Előbb a lábam unszolt, aztán a kezem,
aztán a szívem,
aztán egész valóm.
És mentem a Hang bűvöletét
követve a többiek közé,
társaim után, oda a
sorba,
akik, mint
márványszobrok gubbasztottak hóbasüppedten,
de immár a fájdalom
béklyóitól megoldottan.
Tizenhét nap és
megint tizenhét nap és éjszaka.
Hang: Kedves, ne
menj tovább, hajtsd vállamra fejedet, szegény vándor...
– Miért nem
követtem hívását?
Amikor megadtam
volna magam, egy küszöb szólt rám,
otthonunk küszöbe,
a kisajtó kilincse,
egy szék, egy
asztal, egy kerti ösvény:
gyere, gyere haza,
gazdánk gyere haza...
Miért akarsz élni,
balga? – fedett meg lábam, eszméletem.
Megéri?
Egy este a
hóhalomra kuporodtam és néztem
a lángoló
csillagképek ünnepi szertartását,
szomjúhozva az
elkerülhetetlent,
a kegyetlen
megváltás pillanatát.
Már én is meg
akartam halni.
Tagjaim mintha
elvesztettem volna, és helyükön furcsa semmi támadt.
Talán meg is
haltam. De zsibbadó öntudatomat
anyám sikolya
hasította át. Megrezzentem.
Anya: Fiam, Fiam!
Ő: Már nem sokáig
leszek gyermeked, mama.
Anya: Kapaszkodj
meg szeretetemben.
Ő: Messze vagy. Nem
érlek el, anyám.
Anya: De én elérlek
téged. Én tanítottalak meg járni, s most
ismét erre
tanítalak. Parancsolom: ha csúszva is, ha
véres tenyérrel is,
indulj el fától fáig, bokortól
bokorig, ároktól
árokig: kelj fel, én foglak, kelj fel, fiam.
Tizenhét nap és tizenhét
éjszaka,
és tízszer tizenhét
nap és éjszaka.
Eközben ezer
kilométernyi utat raktam össze.
Ezer kilométert tíz
és tíz lépések sorából.
Az első tizet
anyámért, hogy kezére roskadhassak egy napon.
A párolgó tálért,
amelyben megmeríti a kanalat,
levest oszt, s vele
önmagát is nekünk adja.
[…]
Anyámért, hogy
játszott velem,
hogy dalolt az
alkonyatban, ha féltem,
hogy karjába emelt,
amikor elfáradtam.
A másik tizet
eljövendő kedvesemért,
aki az olajfa
illatú éjben
majd alélt
öleléssel a szerelem borával itat meg.
[…]
Ha az orkán földhöz
vágott, immár felszökkentem,
mert szárnyak
emeltek,
s tíz lépést
áldoztam megszületendő gyermekeimért,
akik létem jegyeit
továbbosztják az időben.
Tizet játékaikért,
a mackóért, a hajas babáért,
a fürge karikáért,
az esendő szeretetért,
a felelősségért,
hogy ne ismerjék meg soha a félelmet,
se a szolgaságot,
se a gyávaság kínját,
a légi riadók
vonítását,
a pánikot az
óvóhelyen, a kicsorduló vért,
és e sorsot, ami
részemül jutott,
az utat, amelyen
egy katona megy a hóban,
tizenhét nap és
tizenhét éjszaka sűrűjében.
Emlékeztek még
reám?
A halványuló ködből
látjátok-e,
hogy én vagyok a
tizenhét nap és tizenhét éjjel
ismétlődő körein a
bolyongó fiú, férj és testvér
az örök katona a
hóban,
amint egy ablakot
keresek, ahová bezörgetnék:
megjöttem.
S akkor nyissatok
ajtót,
ültessetek
szótlanul az asztalhoz,
mert fáradt, nagyon
fáradt vagyok,
és adjatok a
kezembe, mint a vaknak
egy bögrét meleg
kávéval,
majd vezessetek
csendesen az ágyamhoz
a könyveimet őrző
polchoz,
s én béna ujjaimmal
megsimogatom.
Megjöttem.”
