péntek, október 20, 2017

Szájzár

Csupa ismeretlen fogalom jutott ma reggel eszembe. Ilyenek; pletyka, háta mögött rábeszélni, rossz hírét kelteni, leszólni, megszégyeníteni, elárulni, kibeszélni a titkát. Nem írom le az összest, mert betelik az oldal. Mind, mind abszolút ismeretlen fogalom, igaz? Elhagyva a tréfát, bizony nincs egyetlen olyan szervünk sem, amivel annyi bajt tudnánk okozni, mint a szánkkal. Mert, mondjuk, ha gyermekkorodban ráütöttek a fenekedre, annak fájdalma hamarosan enyhült, elmúlt. De ha a barátnőd kibeszélte a titkodat, vagy kigúnyoltak a hátad mögött, az egy életre beléd ivódott.
Nem véletlen, hogy Dávid ezt kérte az Úrtól: 
„Uram! Tégy zárat a számra, őrizd ajkam nyílását! Ne engedd szívemet rosszra hajolni, hogy ne cselekedjem istentelenül a gonosztevőkkel együtt, és ne egyem kedvelt ételükből!” 
Zsoltárok 141:3-4. 
Jó magyar kifejezéseink is vannak erre: Egy tálból cseresznyézni, egy követ fújni velük.
Dávid a saját bőrén tapasztalta, milyen az, amikor cserben hagyják, valótlan dolgokat mondanak felőle. Rettegve félt attól, nehogy ő is ilyenné váljon.
És te? Hogyan állsz ezzel? Nem kéne neked is gyakrabban kérned az Urat; Kérlek, tégy zárat a számra! Annyi fölösleges dolgot mondok! Olyan sokszor elmondom, már mindenki unja. Képes vagyok újból és újból előhozni azt a sérelmet. Már mindenki tudja a történetem befejezését, mert annyiszor elmondtam.
Uram, védj meg attól, hogy egy tálból cseresznyézzek a rosszindulatú, pletykás emberekkel. Védj meg attól, hogy élvezzem hallgatni a szaftos pletykákat, és amikor továbbadom azokat, csak egy nagyon picit teszek hozzá. Ne engedd, hogy jól érezzem magamat a te ellenségeid között. Akik káromolják nevedet.
És végül Uram, védj meg attól, hogy a saját hangom legyen a legkedvesebb zene füleimnek! Hogy mindig, mindenhez legyen hozzáfűznivalóm, hogy mindig én mondjam ki az utolsó szót, hogy mindig nekem legyen igazam, hogy mindig én mondjam meg a tutit!
Uram, tégy zárat a számra! Taníts meg hallgatni. De sok baj elkerülhető lenne, ha ezt az egyszerű szabályt végre megtanulnánk!
Végül, álljon itt egy elgondolkodtató vers:

Légy csendes
Légy csendes reggel, és csendes este!
Csendes a munka zajában
Az élet hullámai közt.
Az ellenség pergőtűzében
Csendes ha szidnak, és ha dicsérnek.
Csendes, ha az ellenség dühöng körülötted..
Csendes, ha mindenki elhagy, akit szerettél
Csendes, mindig csendes.
És ha fáj a szíved, ha úgy érzed,
hogy összeroskadsz – légy csendes!
De ha igazságtalanul bántanak?
Rágalmaznak, vagy meghurcolnak?
Akkor is légy csendes.
Csendes – mindig csendes.
És mindig csendesebb!


csütörtök, október 19, 2017

Egyszerű keresztyénség

„Szeretett testvérem, ne a rosszat kövesd, hanem a jót. Aki a jót cselekszi, az Istentől van, aki a rosszat cselekszi, az nem látta Istent.”
János apostol 3. levele 11. vers

Mélázós alkat lévén, néha elgondolkodom azon, hogy mit tennék akkor, ha egy nyugodt utcai sétám közben vad terroristák támadnának rám, kábító lövedékkel ártalmatlanná tennének (mert hát máskülönben nyílván valóan nem bírnának el velem, ezt mindenki tudja, aki látta már izmos testalkatomat), zsákot húznának a fejemre, bevágnának egy autóba, és elrabolnának. Aztán mikor fölébrednék, a fejemhez szegeznének egy pisztolyt, és azt követelnék tőlem, hogy tagadjam meg Krisztust, máskülönben golyót röpítenek a fejembe. Az eset teljesen életszerű, bármikor előfordulhat velem, így hát alaposan föl kell készülnöm egy ilyen eseményre. Jó előre ki kell gondolnom, hogy majd melyik bibliai igéket fogom a terroristáknak idézni, amin ők nagyon el fognak csodálkozni. És persze mosolyogni fogok, a félelemnek még csak az árnyéka sem fog látszani az arcomon, a végén pedig átölelem fogva tartóimat, hogy érezzék, én még az ellenségeimet is szeretem. Minden bizonnyal a terroristák vezetője sírva fog fakadni, zsebkendőt kér majd tőlem, és a vállaimra borulva bánja majd meg bűneit. Az egész banda megtér, elfogadja Krisztust, és megbeszéljük a keresztség időpontját is. Végül hálálkodva elbúcsúznak tőlem, hosszasan integetnek zsebkendőikkel, miközben én boldogan folytatom nyugodt utcai sétámat.

Nem kell hozzá nagy tudományos fölkészültség, hogy belássam, a felvázolt esemény bekövetkezésének valószínűsége gyakorlatilag zéró. Keresztyénnek lenni sokkal egyszerűbb dolog, mint megtéríteni egy terrorista bandát. János apostol úgy véli, két nagyon könnyen megjegyezhető, nagyon sokszor alkalmazható dolog tesz bennünket Krisztus követőivé: az egyik, hogy ne tegyünk rosszat, a másik pedig, hogy tegyünk jót. Ennyi az egész. Nem nagy dolog, nincsenek benne megtérő terroristák, sem egyéb hihetetlen missziós történetek, csak egy mosoly a mogorva bolti eladónak; csak egy koppintás a szánkra, ha nem építő a mondanivalónk; csak a hely átengedése a buszon; csak megvárni hogy lemenjen a pulzusom, mikor valaki fölidegesített; csak egy telefon valakinek, aki egyedül érzi magát; csak egy rövid szó, „bocsánat”, ha megbántottam valakit; csak a szemét levitele, anélkül, hogy megkérnének rá; csak egy elismerő szó a kollégámnak; csak egy apró ajándék a házastársamnak; csak ennyi az egész János apostol szerint. Sokkal könnyebb megtenni ezeket, mint bizonyságot tenni a terroristáknak. Vagy mégsem? Tegyünk próbát a mai napon! Tegyük a jót, és kerüljük a rosszat! Ja és még valami, kérjük Isten segítségét, mert nélküle nem fog menni!

szerda, október 18, 2017

Isten a szabadító



„Mert nem az ívemben bízom, és kardom sem védelmez meg engem; Hanem te szabadítasz meg minket szorongatóinktól, és gyűlölőinket te szégyeníted meg.”
(44. Zsoltár 7-8. vers)

A véráztatta földi történelem során sosem leselkedett annyi veszély az emberiségre, mint manapság. Az egyre több háború, növekvő bűnözés, terrorizmus, a globális felmelegedés következtében egyre gyakoribb és egyre súlyosabb természeti katasztrófák, fajok kipusztulása, ökológiai válság…

Nem csoda, hogy mindenki szeretné tudni, hogy hol van, és mi a megoldás. Fegyvervásárlás? Önvédelmi tanfolyam? Elvonulva élni a vadonban? Építeni, vagy vásárolni egy világvége bunkert? Esetleg a mars utazás?

A probléma, hogy ezek, mind csak pillanatnyi megoldást nyújtanak. Mert még ha sikeresen védekezünk is a külső támadásokkal szemben, de saját rossz természetünkkel, jellemhibáinkkal, bűneinkkel nem bírunk leszámolni, sőt, továbbörökítjük azokat.

Éppen ezért jó lenne felismerni és elismerni, hogy az igazi ellenség, nem a másik ember, „nem test és vér” (Ef.6:12), de még csak nem is az Ősellenség, hanem mi magunk. Ahogy Pál írja: „Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” (Róm.7:18-19)

Így, amit igazán tehetünk, hogy vele együtt kiáltunk fel: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm.7:24)

Legyen válaszunk a ma viszontagságaiban és mindörökké:

„Szeretlek Uram, én erősségem! Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, ő benne bízom: az én pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem.” (18. Zsoltár 3-4. vers)

kedd, október 17, 2017

Várni, de meddig?

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.

Zsidóhoz írt levél 13. fejezet 14. verse


A magam részéről, a várakozás az egyik legfájdalmasabb dolog. Időpocsékolásnak tartom, mert közben arra gondolok, hogy mennyi mindent tudnék csinálni, vagy arra, hogy elfogok késni a következő programomról, és emiatt az egész napom elcsúszik és mérgelődök, hogy honnét veszi valaki a bátorságot, hogy felülbírálja az időbeosztásomat.

Megéri várni! Mérlegelés kérdése. Kinek mi a fontos. Ha valaki azt ígéri nekem, hogy ha jól viselkedek egy hétig, azután kapok egy Xbox-ot, nem nagyon érdekel, ugyanis nem köt le az ilyesmi, ha valaki azonban azt ígéri, hogy kipróbálhatok GT86-ost, akkor már elkezd remegni a térdem.

Egy otthon, ahol béke és nyugalom van, minden ember számára vonzó. Szeretet, megértés, elfogadás, kiegyensúlyozottság, következetesség mind olyan fogalmak, amelyekről csak álmodunk. Hinni Jézusban és megérteni mindazt, amit értünk tett áldozatával, olyan lehetőséget nyitott meg előttünk, amelyet minden embernek észre kell venni.

Tegnap elérte Nagy-Britanniát az Ophelia névre keresztelt hurrikán. Az emberek rémületbe estek, pedig „csak” hármas erősségű volt a vihar. Az üzletekben pánikszerű vásárlás indult, a végtől való félelemtől. Bizonytalanság és rettegés. Kezdjük észrevenni, hogy a természet felett nincs hatalmunk, és nem lehet mást tenni, csak várni.


Várjuk Krisztus jövetelét erősen, hittel! 

hétfő, október 16, 2017

Bizalom

"Félelmet keltve, de igazságosan válaszolsz nekünk, szabadító Istenünk! Benned bízik mindenki a föld széléig és a messzi tengereken."
Zsoltár 65.6

"Semmit, a világon semmit nem tehetünk azért, hogy isteni pártfogásba ajánljuk magunkat. Nem szabad magunkban vagy jó cselekedeteinkben bíznunk. Amikor vétkező, bűnös emberekként jövünk Krisztushoz, nyugalmat találhatunk szeretetében. Isten elfogadja mindazokat, akik teljesen bízva a megfeszített Megváltó érdemeiben Hozzá jönnek. Ennek eredményeként szeretet árad a szívből. Bár nincsenek elragadott érzések, de van nyugalmas, békés bizalom. Minden teher könnyű, mert a Krisztus által kijelölt iga könnyű. A kötelesség és az önfeláldozás örömmé válik. Az addig sötétségbe burkoltnak tűnő ösvényt az Igazságosság Napjának sugarai világítják meg. Ez az, amikor úgy járunk a világosságban, ahogyan azt Krisztus is tette." Ellen Gould White: Szemelvények I. kötet 353. o.)

Legyen áldott a napod!

vasárnap, október 15, 2017

Éhes voltam...

„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.”
Máté evangéliuma 25:34-36 

Éhes voltam, csillapíthatatlanul. Annyi helyen kértem, kerestem a megoldást. Volt, aki hitegetett, volt, aki kihasznált, volt, aki nem értette, hogyan érezhetem ezt. Pedig éheztem. Szeretetre, elfogadásra, megbecsülésre. És Te jöttél csendesen. Először tisztes távolban leültél, és megvártad, míg közel engedlek magamhoz. Elfogadtál úgy, ahogy vagyok. A hibáimmal, a rossz döntéseimmel, a múltammal együtt. És szerettél. Kimondhatatlanul. Inni is adtál. A lelkem magába szívta minden szavad. A megbocsátást, a kegyelmet, az új életet. 

Sokáig úgy éreztem, nem tartozok sehová sem. Kerestem a helyem a világban, kerestem azt a helyet, ahol én is számítok, ahol rám is szükség lehet, ahonnan igazán hiányzok, ha épp nem vagyok jelen. És te ezt is megadtad. Befogadtál, hozzád tartozónak mondtál, és soha nem érdekelt mások ellenvéleménye. 

Meztelenül, szégyenkezve álltam előtted, de Te nem fordítottad el az arcodat megvetően. Saját ruhádat terítetted rám, és kegyelmed eltakarta minden őrült lépésem, minden lázadásom. Az élet megtört, de Te lehajoltál hozzám, és bekötözted sebeimet. Szavaid még mindig gyógyítják a lelkemet, és azt hiszem, ez a folyamat sokáig eltart. Mindig lesz újabb esés, újabb sérülés, melyeket csak te tudsz igazán szakszerűen ellátni. 

Mert Te vagy az, aki letörte börtönöm bilincsét, és kivezetett a fényre. Te vagy az, aki miatt ma szabad lehetek. Te vagy az, aki magadra vetted lázadásom büntetését, és meghaltál, hogy én ma élhessek. 


Te vagy az, aki ma reggel csak azt kéred, adjam tovább. Adjam tovább, amit Tőled kaptam, hogy más is megtudja, milyen az igazi szeretet. Milyen az igazi Isten. 

szombat, október 14, 2017

Tenni amit kell

Mondják: Attól ember, az ember, hogy teszi, amit kell. Végzi mindenki a maga dolgát a tőle telhető legjobban. Sokan megírták már ezt regényekben és novellákban, valóságról szóló beszámolókban, mert igaz. Persze azért érint meg bennünket is, mert tudjuk, hogy nem egyszerű ez és nem is könnyű.

Azt tenni, ami a helyes nem volt könnyű soha. Mintha mindig is harcolnunk kellene érte, ugye? Meg kell vívnunk érte a csatát a körülményekkel, másokkal és sokszor önmagunkkal is. Mindezek arra késztetnek minket, hogy maradjunk veszteg, hogy ne tegyünk semmit és nem vesszük észre, hogy így tesszük a legrosszabbat. Pedig ott, legbelül megszólal egy hang, és mi tudjuk, hogy mi lenne a jó. Mit tehetnénk azért, hogy hallgassunk rá jobban?

Először is ne álljunk ellent! A belső hang, amikor jóra késztet, minimum a lelkiismeretünk, de lehet, hogy több is annál. Taníttatásunk, mindaz, amit az erkölcsi jóról megtudtunk összegződik ebben a hangban. Ha ellent mondunk, önmagunkat tagadjuk meg. Keresztény emberként hiszek abban, hogy ezen a csatornán a Szentlélek is megérinthet minket. Neki ellenállni pedig nem játék, ugye?

Másodszor, vigyázzunk a körülményekhez való alkalmazkodással. Ha mindig arra várunk, hogy legyen elég alkalmas időnk, elég erőnk, elegendő pénzünk a másoknak való segítségnyújtásra, sohasem fog megtörténni. Ezt nem is akkor kell tennünk, amikor nekünk jó, hanem akkor, amikor a másiknak szüksége van rá. Mint régen, ha betoppant hozzánk valaki váratlanul egy ebédre és a szüleink azt mondták: Ahol jut ötnek, ott jut a hatodiknak is.

Harmadszor az sem mindegy, hogy miként válogatjuk meg a barátainkat. Ők ugyanis mindenképp befolyásolnak minket erre vagy arra és nem mindegy, hogy kikre hallgatunk. Számolnunk kell azzal, hogy nincsenek túl sokan, akik felül tudnak emelkedni az emberi önzésen, irigységen, előítéletességen, féltékenységen és rosszindulaton. Természetesen beleértve saját magunkat is.

Végül Jézusnak két fontos tanácsa is van hasonló esetekre. Az egyik Mt 7,12-ben az aranyszabály: "A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény ..." A másik pedig a mai szövegünk:

"A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."
Máté 25,40

Mindkettő tanulságos. Az aranyszabály arra kér, indulj ki abból, te mit szeretnél! Mi lenne neked a legjobb és azt add a másiknak! A mai szövegünk még tovább megy. Hogyan segítenél a másikon, ha ő lenne Jézus? Mi keresztények azzal kérkedünk, hogy szeretjük ami Megváltónkat. Hát, most megmutathatjuk ezt abban, ahogy másokkal bánunk.

péntek, október 13, 2017

Gyermekem


„Legyetek Isten követői, mint szeretett gyermekek. És járjatok szeretetben, amint Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves, jó illatként.” 
Efézus 5:1-2.
Jó néhány nagyon szép kifejezéssel büszkélkedhetünk mi magyarok. Ilyenekkel, hogy; kedves édesanyám, drága gyermekem. Persze tudnánk folytatni a sort. Valószínű, hogy Pál apostol szíve hevesebben dobogott, amikor ezt írta: 'Szeretett gyermekeim, kövessétek Istent! Járjatok Jézus lábnyomában! Van elképzelésetek arról, hogy Ő mennyire szeretett titeket? Önmagát adta értetek! Felfogtátok ezt drága gyermekeim? Ne marjátok egymást! Ne vitatkozzatok! Ne tartsátok magatokat különbnek a társatoknál!'
Ha ma köztünk lenne, vajon nem ugyanezeket kérné tőlünk? És mi történne, ha megszívlelnénk a tanácsot? Mondjuk a gyülekezeteinkben. Igazi testvérekként kezelnénk egymást. Úgy néznénk a másikra, ahogy Krisztus tekint ránk. Az Ő szemével, az Ő fülével értékelnénk, látnánk, figyelnénk a másikra.
Jézus drága gyermekeiként, aggódó, féltő szeretettel néz le ránk. Szeretné, ha mi meg édestestvérként – és nem mostohaként – kezelnénk egymást. Ha Isten számára ennyire értékesek vagyunk, nem kéne nekünk is sokkal inkább értékelnünk egymást? Olyan gyakran mondunk elmarasztaló, bántó szavakat. Megbántunk, és megbántódunk. Megsértünk és megsértődünk.

Kezdjük el még ma más szemüveggel nézni a társunkat. Úgy, ahogy Krisztus tekint le ránk, mint megváltott gyermekeire.

csütörtök, október 12, 2017

Intergalaktikus Vöröskereszt

„Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az Úr. Mert eltaszítottnak hívnak téged, Sion, akivel senki sem törődik.”
Jeremiás 30:17

„Az éjszaka csöndjében messze hangzanak a nyögések, a félelemmel és szenvedéssel teli elfojtott sóhajok, a segítségért könyörgő hangok. Senki se képes elmesélni ennek a szörnyű éjszakának az agóniáit. Június 25-ének reggele az elképzelhető legszörnyűbb látványt világította meg. A harcmezőt emberek és lovak hullái borítják, az utakon, bokrok tövében, árkokban és a réteken holtak hevernek, a Solferino patak partját holttestek szegik. (…) Az előző nap folyamán összegyűjtött sebesültek sápadtan, ájultan, ernyedten feküsznek. A súlyos sebesültek értetlenül merednek maguk elé, nem válaszolnak, ha szólnak hozzájuk, csak bizonytalan tekintetüket emelik fel – de ez a látszólagos közöny nem vértezi fel őket a szenvedések ellen. Vannak, akik nyugtalanok, idegesen mozgolódnak, reszketnek. A tátongó sebek már kezdenek gyulladásba jönni, és irtózatos fájdalmat okoznak. Van, aki azért könyörög, hogy adják meg neki a kegyelemdöfést, míg eltorzult arccal, fetrengve agonizál. Vannak olyan szerencsétlenek, akiket nemcsak egyszerűen golyó vagy felrobbanó lövedék ért, hanem akiken, a földön hevertükben átgázolt a lövegek kereke és eltörte karjukat-lábukat. A henger alakú golyók szétverik a csontot mindenirányban, így az általuk ütött seb mindig súlyos. A felrobbanó gránátok, a kúp alakú lövedékek is rendkívül fájdalmas sebeket ejtenek és gyakran iszonyú belsőzúzódásokat okoznak. A sebeket még irritálja és bonyolultabbá teszi az, hogy csontszilánkok, ruhafoszlányok, föld, ólomdarabkák kerülnek beléjük. Mindez csak növeli a sebesültek szenvedéseit.”

Így emlékezik vissza a genfi Henri Dunant (1828-1910) az 1859-es solferinoi csatát követő éjszakára és reggelre. Ő maga üzleti ügyben akarta fölkeresni a francia sereg élén álló III. Napóleon császárt. Döbbenten szembesült a csata borzalmaival, és az ellátás hiányosságaival, melynek következtében 6.000 ember meghalt, és 24.000 ember megsebesült (sokaknál a halál a csata után pár nappal következett be). Elfelejtve eredeti üzleti szándékát, teles erejét a haldokló emberek megmentésére fordította. A szörnyű tapasztalatokból tanulva, 1863-ban létrehozta a Vöröskereszt elődjét, egy év múlva pedig elfogadtatta az európai nagyhatalmakkal az általa kidolgozott Genfi egyezményt „a hadban álló seregek sebesültjei sorsának javítására”.

Hiába volt azonban Dunant nemes felkiáltása – „Mindannyian testvérek vagyunk!” –, Solferino még árnyéka sem lehet az azóta a világra szakadt háborúk borzalmainak. Bár a Nemzetközi Vöröskereszt egyre professzionálisabban működik, nem tudja megakadályozni az emberi gyűlölet okozta – lelki és fizikai – pusztításokat. Mi hát a megoldás?

Emberileg nézve nincsen megoldás. Amíg rajtunk múlik, addig a földön lesz kegyetlenség és lesz háború. Jeremiás azonban nem Nemzetközi, hanem Intergalaktikus Vöröskeresztről beszél. Eszerint Isten hoz majd egy olyan világot – az ő országát – ahol a lelki és fizikai háborúkban szerzett sebeink begyógyulhatnak. Ebben még a Genfi egyezménynél is jobban bízhatunk. Lássunk hát túl ezeken a földi eseményeken, hogy bizalommal tekinthessünk Jézus eljövetelére.

szerda, október 11, 2017

Kérés Istentől



„Támogass engem a te beszéded szerint, hogy éljek, és ne engedd, hogy megszégyenüljek reménységemben.”
(119. Zsoltár 116. vers)

Ha ma reggel elolvasod az egész 119. zsoltárt, megfigyelheted, mennyi és miféle kéréssel fordul Dávid Isten felé. Majd minden sorban kifejezi, hogy ő Isten törvényében akar gyönyörködni, ez után vágyódik, ezt rejti a szívébe, ezt szeretné jobban megismerni, e szerint akar élni, erre kívánja tanítani a környezetét…

Úgy-e milyen furcsa? Más zsoltáraiban, ha megemlíti is a földi sanyarúságot, azt hogy üldözik, hogy menekülnie kell. De leghosszabb himnuszában csak a rend Istenét magasztalja, és belső rendért és útmutatásért könyörög.

Ez pedig engem önvizsgálatra ösztönöz, még pedig, hogy az Istenhez intézett kéréseim mennyire csak rólam, az én pillanatnyi vergődésemről, (pénz, boldogulás, egészség, család, gyülekezet, stb.) szólnak, és mennyi részt szánok arra, hogy jobban megismerjem Őt.

Miért van az, hogy sokszor csak gépiesen elsorolom az imalistámon szereplő neveket, problémákat, a végére biggyesztve „Legyen meg a te akaratod”?

Miért van az, hogy bár tudom; a teljesüléshez teljes bizalommal kell lennem Jézus felé, mégis kételkedem?

Miért van az, hogy bár tudom; Ő aszerint, úgy és akkor teljesíti kérésemet, hogy javamra váljon, és én mégsem tudok ebbe teljesen belenyugodni?

Miért van az, hogy bár tudom; ahhoz hogy kérésem teljesüljön nekem is meg kell tennem a magam részét, de mégsem mozdulok?

Miért van az, hogy bár tudom; a könyörgésben türelemre, kitartásra van szükség, én pedig nem tudok, és nem akarok várni?

Talán, amíg nem tudok, ne is kérjek, ne is szóljak semmit?

De igen! Én szólok. Mégpedig azt; Uram, köszönöm, hogy te megtanítasz kérni!

„A Lélek segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, a mit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm.8:26)

kedd, október 10, 2017

Magányos vagy?

„De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet.  Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz.”

Zsoltárok könyve 73. fejezet, 23-24. verse



Az értékrendünk kicserélődött és egyre inkább vágyunk materiális javakra, mint emberi kapcsolatokra. Azt megéljünk online, olyannyira, hogy különböző applikációk, vagy egyéb grafikai dolgok segítségével már-már szinte érzelmeket is tudunk közvetíteni. Ha például nem teszek egy mosolygós arcot a mondandóm végére, könnyen azt hiheti a másik fél, hogy én most éppen morcos vagyok. Az negyven- ötven év feletti korosztály számára sokkal fontosabbak a társas kapcsolatok. Időt, pénzt energiát fektetnek élmények gyűjtésére. A tapasztalatainkat, élményeinket, tudásunkat, soha nem veheti el tőlünk senki, de minden mást igen.

A házastársi kapcsolatokat, felcserélik az élettársi kapcsolatok, baba program helyett inkább kutyát, cicát vásárolnak az emberek... Hova tűnik a stabilitás a Földről?

A munkahelyi bizonytalanságok tovább őrlik az idegeinket és senki semmi bíztatót nem tud mondani.

A Föld egy évre elegendő forrásait valamikor augusztus elején kivégeztük, úgyhogy jelenleg a jövő évit fogyasztjuk, vagyis a tartalékokból élünk.

A háborúskodásnak egyre nagyobb valószínűsége van, és most is hosszú lenne felsorolni, hogy jelenleg hány országban dúlnak harcok, a kisebb gerillaharcoktól, a nagy országokig.

Sehol egy biztos pont? Istennel járva, nem kell félned a jövőtől. Nem azért mert akkor burokban fogsz élni, és elkerül majd minden csapás, hanem azért, mert Ő sosem hagy el téged, sosem felejtkezik el róla, csak hinned és bíznod kell benne!


hétfő, október 09, 2017

Az igaz útja


„A becsületes emberek útja kikerüli a veszélyt, életét tartja meg, aki útjaira vigyáz. Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.”

Példabeszédek könyve 16:17-18



Vannak előre látható dolgok. A tettek és következményeik láncolata törvényszerűségek szerint követik egymást. Mégis sokszor úgy élünk, mint ha ránk nem vonatkoznának ezek a szabályok. Miért van az, hogy egyesek állandóan bajba kerülnek, úgymond rossz társaságba keverednek, míg mások csak elvétve tapasztalnak hasonlót?



Az életünk menetébe nekünk is van beleszólásunk. Az, hogy kivel találkozunk, hová megyünk, milyen tevékenységekkel töltjük időnket – a mi döntésünkön múlik. A büszke, gőgös ember úgy gondolja, hogy ő akkor is meg tud állni a bajban, ha maga sétál bele. A túlzott magabiztosság elveszi a veszélyérzetet, és ilyenkor szinte biztos a bukás.



Még a bibliai Dávid király is, aki megtérése után Isten szíve szerinti férfi volt, beleesett a nagyravágyás csapdájába. Isten megáldotta őt, de ez kevés volt neki. Azzal a céllal, hogy hódításait az idegen népekre kiterjessze, Dávid elhatározta, hogy megnöveli hadserege katonáinak létszámát, mégpedig úgy, hogy katonai szolgálat teljesítését követeli meg mindazoktól, akik elérték a megfelelő életkort. Ennek a tervnek a végrehajtása érdekében népszámlálást kellett tartani. A büszkeség és a becsvágy volt az, ami a királyt erre indította. Az ország lakosságának megszámlálása mutatta meg, milyen gyenge volt a királyság Dávid trónra lépésekor és milyen erős és nagy lett jóléte az ő uralkodása alatt. Ez persze igyekezett még tovább növelni a király és a nép már túlságosan is nagy önbizalmát.” (Ellen G. White, Pátriárkák és próféták 476.)



Istennek nagyon nem tetszett, a dolog, olyannyira, hogy hetvenezer férfi életébe került Dávidnak és népének ez a büszkesége.


Talán túl keménynek tűnik Isten reakciója. De nem a büszkeség és nagyravágyás okozta a legfőbb angyal bukását (Lásd Ésaiás 14:12-14)? Az igaz ember vigyáz az útjaira. Elkerüli azokat a csapdákat, melyek biztosan a vesztét okozzák.