Az élet ösvénye



„Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.”
(16. Zsoltár 11. vers)
Az élet ösvényének a képe számunkra adventisták számára különösen kedves, hiszen egyházunk egyik kiemelkedő alapítója, E. G White legelső látomásában éppen ezt az utat és a menny felé tartó Isten népét látta:

„Isten tehát megmutatta nekem az advent hívők zarándokútját a szent városba, megmutatta azt a gazdag jutalmat is, melyet azok nyernek el, akik Uruknak a mennyegzőről való visszatérését várják…

Isten szentjeinek sok akadállyal kell megküzdeni. Csakhogy "ami pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók." (II. Kor. 3,17.18.)

Mialatt a családi oltárnál imádkoztunk, Isten szent Lelke kiáradt reám és én elragadtattam messze, e sötét világ fölé. Kerestem a földön maradt Jézust váró népet, de nem találtam. Egy hang szólott hozzám: Tekints ismét abba az irányba, de nézz egy kissé feljebb! Ismét arrafelé tekintettem és most egy keskeny, egyenes ösvényt pillantottam meg, amely magasan a világ felett emelkedett. Ezen zarándokoltak a Jézust várók a szent város felé, amely az ösvény túlsó végén volt.

Mögöttük, az út kezdetén fényes világosság volt látható, amely az angyal kijelentése szerint "az éjféli kiáltás" volt. Ez a világosság beragyogta az egész ösvényt és szövétnekül szolgált, hogy útközben meg ne botoljanak. Jézus maga haladt népe élén és vezette őket, s mindaddig, míg szemeiket Ráirányították, biztonságban voltak.

Egyesek csakhamar elcsüggedtek. Ezek azt mondták, hogy a város nagyon messze van, pedig ők azt hitték, hogy sokkal hamarabb odaérnek. Jézus oly módon bátorította őket, hogy jobbját felemelte s belőle fényesség áradt a Jézust váró hívőkre. Erre mindnyájan így kiáltottak: Hallelúja!

Voltak azonban olyanok is, akik könnyelműen megvetették ezt a világosságot, és azt mondták, hogy nem Isten vezette ki őket ily messzire. Ezek mögött kialudt a világosság s lábaik sötétségben botorkáltak; megtántorodtak, elveszítették Jézust szemeik elöl, s alázuhantak az ösvényről az alattuk elterülő sötét gonosz világba.

Csakhamar hallottuk Istennek szavát, hatalmas vizek zúgásához hasonlóan, amely közölte velünk Krisztus eljövetelét... Angyalok vettek körül bennünket, mikor az üvegtengeren át a város kapuja felé indultunk. Jézus most felemelte hatalmas, dicsőséges karját, megragadta a gyöngykaput, kitárta azt ragyogó sarkain s így szólt: Ti megmostátok ruhátokat az én véremben, ti szilárdan megálltatok az én igazságomban, most lépjetek be…

Midőn látomásomból visszatértem, mintha minden megváltozott volna; sötét fátyol borult mindenre, amit láttam. Óh, mily sötétnek látszott ez az egész világ! Sírtam és honvágyat éreztem.

Egy héttel később újabb látomást adott az Úr, melyben tudatta velem a nehézségeket, melyekkel meg kell küzdenem, s hogy másokhoz is el kell mennem elmondani mindazt, amit nekem kinyilatkoztatott; azonban igen nagy ellenállásra találok és nagy lelki gyötrelmeket kell kiállnom. Isten angyala így szólt hozzám: "Istennek kegyelme veled lesz, az támogat és tart meg téged." /E.G.White: Tapasztalatok és látomások, Első látomásom /részletek//

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia