Amikor a feddhetetlenség bűnné válik
„Igazamhoz ragaszkodom,
nem hagyom,
egyetlen napomért sem bánt
a lelkiismeret.”
Jób könyve 27:6
Kevés személyről
jegyzi fel a Biblia, hogy „feddhetetlen
és becsületes” ember. Jób közöttük van (1:1). És valóban, a sok csapás és
nyomorúság után, ami őt éri (elveszti vagyonát, meghalnak gyermekei, végül
pedig szörnyű kor támadja meg testét), el tudja mondani hisztérikus feleségének:
„Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat
is el kell fogadnunk” (2:10). Lelki gyötrelmei azonban csak ezután
következnek. Barátai avval vádolják Jóbot, hogy balsorsa bűnei következménye.
Ebben a feszült
párbeszédben hangzik el Jób tiltakozása: „Távol
legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Míg csak meg nem halok, nem engedek
feddhetetlenségemből. Igazamhoz ragaszkodom, nem hagyom, egyetlen napomért sem
bánt a lelkiismeret” (27:5-6).
Az olvasó az egész
könyvben – mintha valami dráma lenne – Jóbnak drukkol. Egy bizonyos ponton túl
azonban gyanakodni kezd. Hogy a feleség hisztérikus viselkedése helytelen, az nyilvánvaló
– a pánik nem oldja meg, csak súlyosbítja a bajt. Hogy a barátok teológiai
alapállása téves, az vitán felüli – Jóbot nem a vétkei miatt érték a csapások. De
vajon a főhős makacs ragaszkodása saját „igazához” és saját „feddhetetlenségéhez”
nem sodorja-e szépen lassan őt magát is a valóságot helytelenül értékelők
táborába? Nem lehet-e, hogy Jób „feddhetetlensége és becsületessége”
fokozatosan saját büszkeségévé válik? Vajon – barátaival szembeni – teológiai
tisztán látása nem sodorja-e őt a felsőbbrendűség bűnébe?
Miután Isten
megjelenik Jóbnak, ő lehajtott fejjel ismeri be: „Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel
láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban”
(42:5-6). Ha eddig büszke volt „feddhetetlenségére”, akkor most már belátja, „igazsága”
Isten szemében olyan volt, mint egy szennyes ruha (Ézsaiás 64:5). Az üdvösség
egyedül a Mindenható kegyeleméből lehetséges.
