Méltóságon aluli futás

„És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.”
Lukács szerinti evangélium 15:20

Diákként sokszor futottam le Pécs meredek utcáin, hogy időben beérjek a 7:45-kor kezdődő első tanórára. Vagy a zoknim fölhúzásával bíbelődtem sokáig, vagy a finom reggeli elfogyasztásával veszítettem sok időt – nem tudom –, de valahogy mindig úgy léptem ki a bejárati ajtón, hogy már megint futnom kellett. Amikor az iskola kapujában meghallottam a csengőt, tudtam, hogy már nyert ügyem van, mert az utolsó sprinttel könnyedén megelőzhetem a tanáriból kényelmesen elinduló tanárt. Egy alkalommal, mikor így lélekszakadva rohantam, néhány fiatalra lettem figyelmes, akik rám mutogatva jóízűen hahotáztak: „Nézzétek, már megint fut!” Ezek szerint másoknak egészen általános volt, hogy 7:40-kor mindig megjelenik egy rohanó iskolás fiú. Hozzátartoztam a reggeli városképhez.

Az eset elgondolkodtatott. Vajon méltó-e hozzám, hogy állandóan futok? Talán méltóságteljesen kellene lépkednem. Hiszen a nagy emberek nem futnak! Ki látott már vezérigazgatót irattáskájával a hóna alatt rohanni? Illik-e egy polgármesterhez az öltönyös sprint? Vagy mikor láttak bankigazgatót, aki a munkahelyéről szó szerint haza szaladt volna? Szoktak-e a politikusok rohangálni? Hát a tanárok, a nagyhírű professzorok? Nem, az ilyen emberek mindig megfontoltan, kimérten lépdelnek, hogy messziről látszódjon rajtuk, méltóságteljes emberek.

Mit olvasunk azonban Jézus példázatában a tékozló fiú apjáról? „Amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott”. Hogy adhatja föl egy idős, gazdag ember a méltóságát? Sokkal inkább illett volna korához, rangjához, szociális helyzetéhez, ha a kapuban, összefont karokkal és összeráncolt szemöldökkel megvárja, hogy a tékozló fia szégyenkezve odakullog hozzá. Nem?
Szó sincs róla! A szeretet fölülír minden társadalmi előírást, rangot, illemszabályt, etikettet, vagy ehhez hasonlókat. A szeretetet nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások. A szerető apa számára csak egy a fontos, hogy mielőbb átölelhesse rég nem látott fiát.

Épp így van ez Istennel is. Ezért adott föl minden mennyei rangot, és lett emberré, mert az emberek iránti szeretete határozta meg a tetteit. Így van ez még ma is. Ilyen Istenünk van nekünk. Viszonozzuk hát mennyei apánk futását, és mi is rohanjunk felé, ma is…

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia