Az ellenség szeretete
„Ti
azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit
sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek,
mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt.”
Lukács szerinti evangélium 6:35
Mai napig élesen
előttem van Erich Maria Remarque megfilmesített regényének (Nyugaton a helyzet
változatlan) egy jelenete. A főszereplő, Paul Bäumer, egy német katona fiatalon
kerül az első világháború francia frontvonalára. Az első roham során –
valamikor 1917-ben – egy feléje ugró francia katonát ledöfi szuronyával. A még
szinte gyerek Pault sokkolja saját tette, és odatérdelve a hörgő ellenségéhez,
bocsánatáért esedezik. A pár perce oly biztos kéz most remegve veszi ki a
francia iratait. A megtalált családi fénykép fokozza kétségbeesését, hisz nem
egy embert, hanem egy egész családot tett tönkre, elvéve tőlük szerető férjet
és édesapát. Könnyeivel küszködve ígéri meg Paul, hogy ír a családjának, és
tőlük is bocsánatot fog kérni.
Azt mondják, hogy
ezt a borzalmas élményt a legtöbb katona átéli. De ez a vezérkar magas rangú
tisztjeit nem túlságosan érdekli. Számukra a hadszíntér csupán egy társasjáték,
az emberek bábuk, melyeket kedvükre tologatnak előre, vagy hátra – ahogyan az aktuális
stratégia megkívánja. Ilyen környezetben igencsak nehéz elképzelni, hogy valaki
komolyan vegye Jézus felszólítását: „szeressétek ellenségeiteket”.
Mi hiányzik? Miért
működik így a világunk? Hogyan kellene változtatni? A válasz benne rejlik Paul Bäumer
élményében: az empátia. Ha bele tudunk gondolni, hogy mit érez az ellenségünk,
ha bele tudjuk magunkat képzelni a másik helyzetébe, tetteink egészen más
irányt fognak venni. Hiszen az ellenségemnek is van édesanyja, aki éppen úgy
dajkálta, babusgatta, mint engem. Az ellenségem is éppúgy gyerekeskedett a
barátaival (minden csíntevéssel és mókázással), mint én. Az ellenségem is éppen
úgy küzdött az életben, környezetével és saját magával, hogy megtalálja a
helyét, mint én. Talán az ellenségemnek is van egy szerető férje/felesége, aki
épp úgy aggódik társáért, mint ahogy értem a saját házastársam. És végül pedig
elképzelhető az is, hogy az ellenségemnek is vannak gyermekei, akik számára édesanyjuk/édesapjuk
éppen olyan mindentudó, szerető és gondoskodó szülő, mint amilyen én vagyok a
saját gyermekeim számára. Ha mindezt végiggondolom, akkor az ellenségem már nem
is annyira ellenség lesz, hanem egy ember, akinek úgy alakult az élete, hogy
éppen velem kerüljön szembe.
