Nem ciki

„Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.”

Máté szerinti evangélium 5:10

„De ciki!” – gondoltam magamban. Éppen az imaházunk utcájában voltam szüleimmel, mikor megpillantottam középiskolás osztálytársamat szembe jönni velünk. Megszaporáztam a lépteimet, besurrantam a kapun a templomkertbe, hogy ne kelljen elmagyaráznom osztálytársamnak, hova is megyek éppen. Rá következő hétfő reggel, ugyan ez a lány odajött hozzám:

– Láttalak téged a Jókai utcába.

„De ciki” – gondoltam magamban, de úgy tettem, mintha nem érteném:

– Tényleg?

– Aztán hirtelen eltűntél. Hova tartottál?

„Muszáj erről beszélni?” – gondoltam, és zavartan válaszoltam:

– Most hirtelen nem is tudom!

– Tudod, ott a Jókai utcán, a nagy postával szemben. Biztos te voltál!

– Nem emlékszem már pontosan. – mondtam, pedig jól tudtam, hogy miről beszél.

– Láttalak és köszönni akartam neked.

„Mikor hagy már végre békén?” – kérdeztem magamban egyre ingerültebben, de magamra erősített kedvességgel füllentettem egyet:

– Biztosan nem vettelek észre…

Identitásomat kereső, összezavarodott tizenévesként nagyon cikinek tartottam osztálytársam, és általában ismerőseim előtt, hogy én szüleimmel templomba járok. Égő volt, hogy olyan helyre járok, ahol 17. századi énekeket énekelnek és unalmas „szentbeszédeket” hallgatnak. Egyszerűen cikinek éreztem az egészet, és ha csak lehetett nem beszéltem róla.

Miért? Miért szégyelltem az imaházamat, a hitközségemet, és végső soron Istent? A válasz az ember önértékelésében rejlik.

1. Amíg kisfiú voltam, akkor éreztem jól magam, ha szüleim értékeltek, amikor megdicsérték esetlen rajzomat, megtapsolták botladozó zongorajátékomat, vagy jóízűen nevettek házi fogalmazásomon. Akkor voltam értékes, mikor szüleim értékesnek tartottak.

2. Ez változik meg tinédzser korban. Egy lázadó fiatal már nem a szüleitől várja az elismerést, hanem kortársaitól, osztálytársaitól. Tizenévesként akkor éreztem magam értékesnek, ha a barátaim értékesnek tartottak.

3. Mikor kiforr az ember egyénisége, kialakul az egészséges személyisége, akkor a saját teljesítményére lesz büszke. Huszonévesként akkor éreztem magam értékesnek, ha jól sikerültek a tanulmányaim, és munkahelyemen nagyszerű dolgokat tettem le az asztalra.

Ez a személyiség természetes fejlődése (1-3). Csakhogy számos hiba csúszhat ebbe a folyamatba. Mi van, ha szüleink nem akartak minket? Mi van, ha a kortársaink kinevettek? És mi van, ha semmi olyat nem tettünk, amire büszkék lehetnénk? Akkor értéktelenek vagyunk? Nem. Meg kell tapasztalnunk a folyamat 4. fázisát:

4. Ez az, mikor meghalljuk Isten értékelését. Nekem kis idő kellett, hogy megértsem, bármit tettem is, bármilyen ember vagyok, bármilyen is a múltam, Isten minden esetben elfogad és feltétel nélkül szeret. Rá kellett jönnöm, hogy azért vagyok értékes, mert Isten értékel.

Ha ez tényleg így van, ha ezt tényleg megértettük és megtapasztaltuk, attól kezdve mindegy, hogy ki mit mond rólunk. Kinevethetnek, kigúnyolhatnak, akár üldözhetnek is, akkor is tudni fogjuk, hogy értékesek vagyunk. Ha Isten értékel minket, akkor miénk a „mennyek országa”.