Örökösök
„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.”
Máté 5:5
Nem volt már benne az a tűz, az a
pusztító szenvedély, ami valamikor jellemezte őt, és amire a késői kor gyermekei
előszeretettel emlékeztek. Helyette békesség lakott a szívében, az Isten
békessége. Csendes nyugalommal sétált fel a hegyre, minden lépésnél figyelte az
ösvényt, hogy jó helyre lépjen. Nem volt már fiatal. Habár úgy érezte, hogy kora
ellenére még sokra lenne képes, és tudna még mit tenni a küldetés valóra
váltásának érdekében. De elfogadta a sorsát, ha így kell lennie, hát legyen így!
Nem tudta volna ezt kimondani hajdanán. Az út hosszú volt és ő emlékezett.
Emlékezett a fiatalsága hevére, a tettvágyra, ami szinte szétrobbantotta
belülről. Fiatal volt, segíteni akart, cselekedni, hogy mindenki szabad legyen.
El akarta pusztítani a rosszat, minden zsarnokot, ha kell. Kész volt ezért
bevetni mindent; befolyását, hatalmát, tudását és erejét. Annyira akarta, de
nem vette észre, hogy a felháborodás és nem az Isten vezeti és ez egy életbe
került, amit gondolkodás nélkül vett el. Nagy jövő előtt állt, de ő egy másik
utat választott, mert nem volt önző, mert a társainak is ugyanazt akarta. Nem
tudta, hogy a nemes szándék és az önzetlenség önmagában nem elég. Még az Isten
iránti elkötelezettség sem. Száműzetés lett a vége, negyven esztendő. Akkor úgy
gondolta, mindennek vége, de Isten nem mondott le róla. Sokat tanult az új
családjától, sokat tanult a nyáj mellett az alázatról. Minden nap egyformán
telt, mint minden év; tenni kellett azt, ami szükséges volt. Nem vezető volt,
őt vezették.
Ahogy ment felfelé, vissza-vissza
tekintett a népre, akiket maga mögött hagyott. Szinte mindenkit név szerint
ismert, sokukat látta felnőni, mert mindenki azután született, hogy ő lett a
vezető. Senki nem élt már az atyáik közül, akik kortársai voltak. A lába egy
kőnek ütődött. A fájdalmat szinte észre sem vette, csak ment tovább. Milyen
nehéz is volt velük! Hányszor hívták ki maguk ellen a sorsot, hányszor
lázadoztak, hányszor vonták kétségbe a tekintélyét. És hányuknak kellett ebbe
belepusztulniuk! Pedig úgy szerette volna, ha velük együtt léphetne be az
örökségbe, de ez már csak álom maradt. Miért nem értették meg, hogy semmi sem
az övé? Ő nem pap, nem király, még vezető sem, mert mindig is az Isten
vezetett. Mindig Ő mutatta, merre menjenek, mit tegyenek. Nem volt ő egyéb, csak
egy eszköz az Isten kezében, olyan, mint a saját botja. Nem a bot választotta
szét a tengert, ahogy a vizet sem az változtatta vérré, még a kígyó sem az
volt. Mindezt a sok csodát Isten tette. Mindent a Mindenható ereje cselekedett.
Ő csak hitte, hogy a Magasságos véghez viszi tervét, a nép megszabadul, Izráel
elnyeri örökségét. A szívében béke volt. Ment fel a hegyre, teljes nyugalommal,
élete utolsó napján, de elsőnek látni az örökséget, Kánaán földjét.
Ő volt Mózes, a Földön valaha élt legszelídebb ember.
