Nem könnyű...

„Mondjad nékik: Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?”

Habár sok gonoszságot láttam már a világban és sokszor éreztem, hogy a bűnösnek lakoznia kell, elgondolkodtattak Ezékiel szavai. Isten nem leli örömét abban, ha a vétkes elnyeri méltó büntetését. Miért? Talán azért, amit Moldova György úgy fogalmazott meg, hogy: „Isten nem tud különb poklot kitalálni, mint amilyent a lelkiismeret-furdalás teremt a magunk számára.” Nagyon is igaz, hogy az önmarcangolás kínzó vermében élni igazi gyötrelem, de csak addig gondoljuk, hogy a másik megérdemli, míg magunk is nem hibázunk egy nagyot és nem kerülünk ugyan oda. Márpedig egyszer megtörténik, mert emberek vagyunk mi is. Az az ember pedig, aki másokhoz szigorú volt, önmagához is az lesz. Ilyenkor hangzik el a jól ismert mondat: „Nem tudok megbocsátani magamnak!” Vajon hányan élnek az önmaguk alkotta pokol tornácán? Felül írhatjuk-e Isten kegyelmét saját magunk által kikiáltott igazságosságunkkal? Lehet e nagyobb a mi igazságérzetünk Isten igazánál?

A próféta szerint Isten önmagára esküszik, hogy Ő márpedig megbocsát. Nem az ember büntetésében, hanem életében leli örömét. Csak egyet akar, lássuk be, hogy rossz volt az irány és egyezzünk bele a változás szükségszerűségébe. Fogadjuk el, hogy az Úr hatalmára van szükségünk ahhoz, hogy ezután másképp legyen minden nap. Egyszóval térjünk meg. Térjünk meg mások és önmagunk meg-, illetve elítéléséből. Mert aki másokkal szemben, vagy önmagával szemben is túl szigorú, valójában Isten fölé helyezi magát és a kegyelem adásának jogát vitatja el. Miért választanánk egy másik, egy sokkal borzasztóbb alternatívát, a halált?