Apa

„Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz. Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.”

Zsoltárok könyve 103:13-14

Féltél tőle. Rettegtél, mit lép a válaszodra. Mert nem kellett a társasága, nem kellettek azok az elvek, az életforma, a kapcsolat. Téves képek éltek benned Róla, a kegyetlen kényúr, aki marionett bábúként rángat minden embert arra, amerre Ő akarja. És ha mégis rosszul lépsz, jön a büntetés, a csapás, egyszer pedig majd te is megtanulod, nincsen kegyelem. 

És rejtőztél a bokrok mögé, lépésének neszétől a szíved majd kiugrott a helyéből. Fügefalevelekből szőtted ruhádat, mely sehogy sem takarta szégyened. Aztán küzdöttél ellene. Összeszorított fogaid közül átkok szivárogtak az ég felé keményen, mert számodra mindenért Ő volt a hibás. Kékre-zöldre verted volna az őrzőangyalt is, hogy adja át Neki üdvözletedet, mert a háború még nem ért véget. 

Harcoltál, gyűrted az életet, az "egyedül is sikerül"-t, míg a a sebektől és a fáradtságtól félholtan zuhantál a földre. Ekkor jött Ő, a samaritánus. Homályos tekinteteddel vártad az utolsó döfést vagy a meghurcolást, és nem értetted, mire vár még? Talán ez is a játék része? De Ő csak lehajolt, és egymás után mosta ki gennyes sebeidet, tépte a ruháját, hogy bekötözze őket, majd szelíden megszólított: „Fiam, most hazaviszlek.” 

Nem, ez nem lehet Ő, - dacoltál még mindig némán - ez biztos csak álom, a láz, a kimerültség kósza játéka. Őt nem ilyennek prédikálták. Hol vannak a villámok, a haragos tekintet, az összefont kéz, a felhúzott szemöldök, a számonkérés? Hol van a vezeklés kényszere, a tűz, a büntetés? 

Ő közben a vállára vett, és elindult veled. Nem szólt egy szót sem, mégis szinte hallottad a kiáltást. A kegyelem kiáltását, amint azt súgta a füledbe: „Végre megtaláltalak. Rettegtem attól, hogy elveszítelek, de most már minden rendben lesz. Melletted vagyok, és már nem kell félned semmitől. Hazamegyünk. Mi, együtt. Hát nem ismersz meg? Én vagyok az, Fiam! Én vagyok. Én ilyen vagyok.”