Kihez mehetnék?
„Megkérdezte hát a tizenkettőt: „Hát ti nem
akartok elmenni?” „Uram
- felelte neki Simon Péter -, kihez mehetnénk? Örök élet beszédei vannak nálad.
S mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek Szentje.”
János Evangéliuma 6,67-69
Tettél már fel valaha mindent egy
lapra? Volt már úgy, hogy csak egyetlen egy lehetőséged maradt, semmi más, csak
a hitnek útja? Csak valami olyan, mint Mózesnek a Vörös tenger partján, hátában
az egyiptomi sereggel; vagy éppen itt, a tanítványoknak, mikor teljesen
elkötelezték magukat Jézus mellett és már nem maradt visszaút. Mi adhat erőt
ahhoz, hogy ekkor lépj? Mi késztethet teljes elkötelezettségre, átadásra?
Talán csak az, gondolod, hogy
szorult helyzetbe kerültél, hogy már nincs más lehetőséged, mert mindent
eljátszottál, mindent megpróbáltál. A kényszerűség azonban kevés. Még ha Isten
útján járunk is, ami jó út, ha csak szükségből tesszük és nem önként, hiábavaló
és Istennek nem elég. Habár Péter vallástétele csodálatos, hittel teljes, mégis
újabb próbák kellettek ahhoz, hogy a tanítványokból valóban az egyház oszlopai
legyenek.
Azt is gondolhatod, hogy az
ígéret, a remény a jobb életre. Hiszen Péter örök életre szóló beszédnek nevezi Jézus szavait. Azonban az örök
élet minden szépsége is kevésnek bizonyult az utolsó vacsora éjjelén. Ahogyan
az Új föld, a Mennyeknek országa minden ígérete is kevés ahhoz, hogy hitben
tartson meg minket, mert érdekből sem lehet követni Krisztust. Mindegy, hogy
kényszerből vagy érdekből hallgatunk Isten szavára, ez nem hozza meg számunkra
a megváltást.
Mi marad akkor, ami igaz hitet,
valós elkötelezettséget, átadást eredményezhet bennünk? „Te vagy az Isten Szentje!”
Mondja Péter, és ez már nem kényszer, nem csupán a jövőben beteljesedő prófécia
reménye, hanem a múlt tapasztalata és a jelen valósága. Sorsunk ezen múlik:
kicsoda nekünk Krisztus? Van-e Vele közös múltunk és jelenünk? Ha van, lesz
jövőnk is.