Fény a sötétben
„Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat ad nekem a
sötétségben.”
Sámuel második könyve 22:29
Nem látsz az orrodnál tovább, vagy talán még addig sem. Köd
és sötétség burkol magába, és nem tudod, merre, hova vezet a következő lépés. Kapaszkodót
keresel, de kezed hasztalan tapogat a semmiben, és rád szakad a szörnyű csend,
a magány, és az üveggolyónyi távolság nem enged szabadulni.
Egyik irányból a másikba kapkodod a fejed, hátha látsz
valamit, vagy valakit magad körül, hátha nem egyedül kell megküzdened a
kérdőjelnyi élettel, hátha találsz valahol reményt, mely irányt mutat a végtelennek
tűnő értelmetlen térben.
Elvesztetted az eddig biztosnak hitt célt. Kihúzták lábad
alól a talajt, és lázasan próbálsz nyújtózni jobbra-balra, hátha elérsz valamit,
de mind hiába. Úgy gondolod, talán itt az ideje feladni. Itt az ideje
beletörődni a sötétbe, és megtanulni fény nélkül élni, de ez lehetetlen.
És ekkor, mielőtt végleg feladnád, meghallod az ismerős
hangot. Látod, ahogy egy apró mécses fénye győz minél jobban a sötétség felett.
Igen, Isten jön feléd. Ő hoz fényt a reménytelen semmibe. Kezét nyújtja feléd, és
felemel a mélyből. Új talajra állítja a lábadat, és vezet lépésről lépésre a
cél felé. A homály percről percre oszlik, és lassan kezdenek kirajzolódni a
tárgyak, alakjai. Lassan a szürke mindenség halvány színeket ölt magára, és
egyre világosabb lesz minden.
Lassan kezd derengeni a cél, az út értelme, és lassan,
nagyon lassan kezd visszatérni szívedbe a hit és remény. Lassan a mécses fénye
átmelegíti kővé dermedt lelkedet, és újra képes leszel látni, ahogy szemed
egyre jobban hozzászokik a világossághoz.
És mész lépést lépés után téve az Ő oldalán. Újra érzed,
hogy élsz, hogy igazán élsz. Mert van Isten. Mert van remény.
