Két ország
„Adjatok
hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében,
a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő
vitt át minket szeretett Fiának országába,”
Kol 1,12-13
A Biblia nem kendőzi el a
tényeket, nem szépíti az ember helyzetét, nem tünteti fel jobb színben
jellemét. Ezért vádolják olyan sokan azzal, hogy túlságosan fekete-fehér, és
mi, emberek, a színeket szeretjük.
Az ember Isten nélkül a
sötétség, a halál országában él, ami azt jelenti, hogy lelki értelemben halott.
Az ember életének nem természetes része a világosság, sőt, alkalmatlan a
világosság megismerésére, a fényben való életre. Ha éreztük már azt valaki mellett,
hogy milyen parányiak vagyunk, mert a másik annyira kiváló és rendkívüli,
valamelyest érthetjük a különbséget, ami elválaszt bennünket Istentől és az Ő
országától.
Isten kegyelme kétféle
módon is megnyilvánult felénk, emberek felé, amiért hálásak lehetünk. Az első,
hogy megszabadított bennünket a kárhozat világától azáltal, hogy Fiát adta
értünk, Aki vállalta, hogy az elveszettek halálával hal meg helyettünk. Így a
mi büntetésünk Istent magát sújtotta, megmutatva az Ő csodálatos szeretetét irántunk.
A második, hogy Isten maga
tesz alkalmassá bennünket az Ő országára. Nincs könnyű feladata, mert a
sötétségből az út nem vezethet azonnal a tündöklő fényre, különben
megvakulnánk. Először pirkadnia kell, csak aztán hág delelőre a nap. Így a
Szentírás fénye is először mécses, csak aztán válik egyre nagyobb világossággá.
Időt adva nekünk, hogy amiként Isten fénye növekszik bennünk, úgy növekedjen
engedelmességünk által jellemünk.