A jó pásztor
„Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.”
(23. Zsoltár 1. vers)
(23. Zsoltár 1. vers)
Hányszor és hányszor hallani környezetünkben: - Jaj, én olyan szerencsétlen vagyok! Én olyan szegény vagyok! Napról napra éldegélek.
S persze, vannak közöttünk valóban szegény emberek, akik azonban e szavakat fennen hangoztatják, szinte mit sem tudnak a valódi nyomorúságról, arról hogy mit jelent napokig nem enni, mit jelent, amikor valamilyen katasztrófa következtében mindent, hozzátartozókat és egzisztenciát elveszít az ember.
Dávid, mikor e zsoltár írta, élete legválságosabb szakaszát élte át. Saul, féltékenységtől és irigységtől vezérelve meg akarta ölni. A pusztába menekült, de ott is elárulták. Sehol sem volt nyugalma.
De, ahogy olvashatjuk, a panaszkodás helyett, Isten naponkénti csodáit látva, magasztalja az Örökkévalót. Mint bárány követi a Pásztorát, akár füves legelőn, akár a halál árnyékának völgyében.
És ugyanerről a bizalomról tanúskodnak az apostolok is, akik a császári hatalom üldözése következtében átértékelték életüket, és meglátták, hogy mindannyian vándorok és jövevények e földön.
Kisemmizték őket, börtönbe vetették, megkínozták és megölték őket, de felismerték, hogy az örök élet, melyet Jézus ígért, sokkal drágább nemhogy az aranynál, ezüstnél, de még ennél a földi életnél is.
Így jó lenne, ha mi, a XXI. század Krisztus követői is Dávidhoz és az apostolokhoz hasonlóan elmondanánk;
„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm…
„Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott.” (2Pét. 1:3)
S persze, vannak közöttünk valóban szegény emberek, akik azonban e szavakat fennen hangoztatják, szinte mit sem tudnak a valódi nyomorúságról, arról hogy mit jelent napokig nem enni, mit jelent, amikor valamilyen katasztrófa következtében mindent, hozzátartozókat és egzisztenciát elveszít az ember.
Dávid, mikor e zsoltár írta, élete legválságosabb szakaszát élte át. Saul, féltékenységtől és irigységtől vezérelve meg akarta ölni. A pusztába menekült, de ott is elárulták. Sehol sem volt nyugalma.
De, ahogy olvashatjuk, a panaszkodás helyett, Isten naponkénti csodáit látva, magasztalja az Örökkévalót. Mint bárány követi a Pásztorát, akár füves legelőn, akár a halál árnyékának völgyében.
És ugyanerről a bizalomról tanúskodnak az apostolok is, akik a császári hatalom üldözése következtében átértékelték életüket, és meglátták, hogy mindannyian vándorok és jövevények e földön.
Kisemmizték őket, börtönbe vetették, megkínozták és megölték őket, de felismerték, hogy az örök élet, melyet Jézus ígért, sokkal drágább nemhogy az aranynál, ezüstnél, de még ennél a földi életnél is.
Így jó lenne, ha mi, a XXI. század Krisztus követői is Dávidhoz és az apostolokhoz hasonlóan elmondanánk;
„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm…
„Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott.” (2Pét. 1:3)
