Várni az Urat
„Várjad az Urat, őrizd meg az ő útját; és fölmagasztal téged, hogy örököld a földet; és meglátod, a mikor kiirtatnak a gonoszok.”
(37. Zsoltár 34. vers)
Felgyorsult világunkban az egyik legbosszantóbb dolog a várakozás. Utazás közben ki ne morogna a bajsza alatt, ha az előtte menő csak tötymörög az úton és nem halad, illetve egy-egy napnak tűnik minden perc, amit dugóban töltünk.
Bosszúsak vagyunk akkor is, ha valaki késik a megbeszélt időhöz képest és megvárakoztat minket. S ha túl hosszú a sor a postán, vagy a bankban, boltban inkább visszamegyünk később.
Annyi bizonyos nem mindegy hol, mennyit és mire kell várni. A haszontalan, vagy annak tűnő dolgokra várni őrjítő, de teljesen más érzések vannak bennünk, ha kedvesünkre várunk, vagy egy meglepetést készítenek számunkra barátaink.
A várakozás idejéhez sem egyformán viszonyulunk. Mostanában sok időt töltöttem kórházban betegek látogatásával. Elnéztem mennyire vágynak haza, s az időt mire fordítják. Van, aki csak fekszik és alszik. Van, aki erejéhez mérten járkál, beszélget, olvas, hogy hasznos dolgokkal teljen a lábadozás ideje.
S bár sokan tagadják, kendőzik, de aki nyitott szemmel szemléli a világ dolgainak jelen folyását, azt mondja; ez a világ beteg, s benne mi mindannyian.
S míg várjuk a Nagy Orvos vizitjét, kinek-kinek másként telik a várakozás.
Van, aki csak tétlenül tesped, jajgatva kiáltozik. S van, aki ágyról ágyra poroszkál bátorítva társait.
Kedves olvasó, hadd kérdezzem meg, te aktív, vagy passzív várakozó vagy? Tespedsz vagy botorkálsz?
Hidd el, a várakozás ideje sokkal hamarabb eltelik, ha felkelsz és másokat is noszogatsz közben. Mert a világ nemcsak az Orvos megjelenését várja, hanem a tiedet is.
„Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm.8:19)
Így ha ma látod, a másik ágyon fekvő betegtársadat, jusson eszedbe, még ha nem is mondja, de rád vár!
