A boldog ember

„Dávid tanítása. Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.”
(32. Zsoltár 1-2. vers)
A legtöbb fiatal a boldogság fogalma alatt gondtalan, békés, nyugodt életet ért. Melynek elmaradhatatlan része mindenféle földi kincs, földi jó, siker és öröm.

Ám minél idősebb valaki mindennél inkább vágyik belső megnyugvásra. Az utolsó pillanatokban pedig a haldokló nem arról panaszkodik, hogy nem dolgozott eleget, hogy nem szerzett nagyobb vagyont, hanem, hogy azt a sok hibát, amit elkövetett nem tudja már helyrehozni és vádolja a lelkiismeret.

Dávid, Izrael királya lett, kincstárában temérdek arany és ezüst, ám mégsem volt boldog, mert ahogy mondja „vétkem szüntelen előttem forog” (Zsolt 51:5). Hasonlított ahhoz a görög népmesebeli királyhoz, aki megbetegedett és senki sem tudott segíteni rajta.

– Egyetlen gyógyszer létezik csak ez ellen a kór ellen – közölte a királlyal a legöregebb bölcs. – Ha találnál az országodban egy boldog embert, és annak az ingét magadra öltenéd, meggyógyulnál...

A király fiai nyomban útra is keltek, bejárták a birodalmat, de igazán boldog emberrel nem találkoztak. Fáradtan, csüggedten, reményt vesztve indultak hazafelé.

Útjuk sötét erdőn át vezetett. A fák közt pislákoló fényt pillantottak meg. Közelebb érve egy kis kunyhó előtt találták magukat. – Nem gyönyörű ez az este?! – mondta köszönés helyett a földön ülő férfi. – Olyan boldog vagyok, hogy megélhettem ezt a napot is. Hála legyen Istennek érte...

A királyfiak szíve nagyot dobbant, úgy látszik, mégis találtak egy boldog embert. Elmondták, mi járatban vannak és megkérték, hogy adja nekik az ingét, mert különben meghal az öreg király. – Szívesen megtenném – mondta a boldog ember –, de ingem nekem még sohasem volt...

S valljuk meg őszintén, mit meg nem adnánk, mit meg nem tennénk mi is az igazi boldogságért, ami független a külső körülményektől. Mit meg nem adnánk a tiszta lelkiismeretért.

Dávid sem aranyért vásárolta meg. Úgy lett övé, hogy letette koronáját és megvallotta, hogy ő a „nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.” (Jel.3:17) így lett boldog ember, és Isten kedve szerint való férfiú.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

A tökfőzelék és a szeretet