Utolér a büntetés

„De ha nem így cselekszetek, vétkeztek az ÚR ellen. Tudjátok meg, hogy utolér benneteket vétketek büntetése.”
Mózes 4. könyve 32:23

Senki sem szereti azt a szót: büntetés. Nem is szeretjük, ha ott lebeg felettünk. Inkább próbálkozunk pozitív célokat kijelölni és elérni, és inkább a dicséret erejével ösztönözni magunkat. A büntetés szó mögött mindig azt feltételezzük, hogy van valami rossz, amit elkövettek. De ez nem mindig van így.

Valamikor réges-régen Izrael népének egy szigorú büntetést kellett elszenvednie. Az ígéret földjének határán megtorpantak. Elkedvetlenedtek, mert meghódíthatatlannak látták Kánaán földjét. A következmény 40 év pusztai vándorlás lett, ami alatt ez a generáció kihalt. Vajon miért a szigorú büntetés? Talán azért, mert hit nélkül amúgy sem hódíthatták volna meg az „Ígéret földjét”. Elgondolkodtató. Utolér a büntetés, ha Isten hatalma helyett a nehézségekre összpontosítasz!

Idézett igénk erre a történetre emlékezteti azt az új generációt, akik a 40 év után újra az Ígéret földjének határára érkeztek. Ott állt az egész nép a Jordán folyónál, ami önmagában is csoda volt. Hiszen Isten segítette őket győzelmekkel, hogy addig is elérjenek. Néztek és csodálták leendő hazájuk. Volt két törzs azonban, akik hátrafelé sandítottak. Rúben és Gád törzsének, akik állatokkal foglalkoztak, nagyon tetszettek a folyó innenső részének dús legelői. Bárcsak maradnának! Milyen nyugodt és gyarapodó életük lehetne! Ott volt azonban a tíz törzs, akiknek még nem volt hazája…

Mózes ebben a helyzetben emlékezteti őket, arra, hogy ki kell állniuk testvéreikért. Oda kell állniuk testvéreik mellé, hogy nekik is lehessen otthonuk. Mózes így figyelmezteti őket: „De ha nem így cselekszetek, vétkeztek az ÚR ellen. Tudjátok meg, hogy utolér benneteket vétketek büntetése.” A büntetés újból nem azért volt, mert valami rosszat tettek volna. Inkább azért, mert elmulasztanának valami jót tenni testvérükért. Isten nem titkolja el, hogy bizony azt is számon kéri az emberen, amit nem tesz. „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jakab 4,17) És ez hatványozottabban igaz akkor, ha az embertársainkkal való jó cselekedetekről van szó. „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.” (Máté 25,41-45) Nyugalom? Gyarapodás? Örök élet? Vajon elérhetők-e mindezek, ha közben nem segítünk hozzá másokat is?!

Vajon ma cselekedhetnénk jót?

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

A tökfőzelék és a szeretet