A tévútra térő ember
„Lásd, csupán arra jöttem rá, hogy Isten az embereket becsületesnek teremtette, csakhogy ők mindenféle okoskodáshoz folyamodtak.”
Prédikátor könyve 7:29
„Enni, vagy nem enni?” Hová jutottunk az első okoskodástól? „Valóban ezt mondta Isten?” „Valóban rossz nekem, ha megismerem a jót és a rosszat?” „Tényleg mindent Isten tud a legjobban?” „Kell nekünk egyáltalán Isten?” „Nem vagyunk mi is istenek?”
Nem a kérdezéssel és gondolkodással van a baj. Isten adott észt és bölcsességet. Nem is az a gond, ha ellenünkre van a parancs-végrehajtó, gondolkodás nélküli élet. A baj ott kezdődik, mikor már Isten tekintélyét, mindenhatóságát, bölcsességét, igazságát kérdőjelezzük meg.
Miféle „okoskodás” lehet az, amikor már elveszítjük becsületességünket, „igaz” voltunkat (ahogyan Károli fordítja)? Egy megtörtént eset talán segít végiggondolni a kérdést:
„Több mint száz darab gyémántot talált a kocsijában felejtett közönséges kis tokban egy kaliforniai afgán taxisofőr. Az eset önmagában sem mondható mindennaposnak, az azonban végképp kivételesnek számít, hogy a kétgyermekes, szerény körülmények között élő sofőr egy percig sem habozott azon, hogy visszaszolgáltassa-e a 75 millió forint értékű talált kincset szórakozott tulajdonosának.” (forrás: 123.hu; Igaz mese a becsületes kincslelőről)
Ilyen egy igaz, becsületes ember. Megtarthatta volna, elvehetett volna belőle, eladhatta volna… és talált volna rá magyarázatot, még talán olyat is, amivel saját lelkiismeretét is sikerül meggyőznie. Mégsem ezt tette. Lehet, hogy emiatt ma sokan bolondnak tartják, de ez volt a helyes döntés.
Ma a világ arra „nevel” bennünket, hogy mindent meg lehet oldani, meg lehet találni a „kiskapukat”, mindent úgyis „ki lehet magyarázni”. Isten többnyire nem egy marék gyémánttal méri le becsületességünket. Az édenben elég volt hozzá egy falat gyümölcs is.
Ma is választanunk kell minden döntésünkben: igazak leszünk, vagy keresünk a hamissághoz szép meséket?!
