A levágott fa kihajt
„Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.”
(Jób könyve 14. fejezet 7. vers)
Jób története, az emberi szenvedés szimbólumává vált. S bár sokan úgy vélik, hogy nem valóságos történelmi személy volt, mondván; ennyi probléma nem érthet egy embert. Viszont, ha nyitott szemmel élünk, környezetünkben is felfedezhetjük hasonló nehézségek és próbák között vergődő embertársainkat, a mai Jóbokat.
Jób végeredményképp a küzdelmek után kiállta Sátán támadásait és vádját, hogy csak érdekből szereti Istent (1:9-10).
Mondhatnánk: - Hát persze, jó hívő volt, természetes, hogy győzött. Hányszor hallom magam is a gyülekezetben; - Egy hívő ember nem lehet depressziós, nem lehet szomorú! Ehhez képest, ha végignézem a prédikáció közben az arcokat… és meghallgatom a látogatások alkalmával a különböző panaszokat…
Jób hozzánk hasonló ember volt. Barátaival való beszélgetéseiből kiderül, hogy milyen belső lelki vívódásokban volt része. Elátkozta saját születésének napját (3:11-12); korholja barátait (13:4-5); Sőt Istennel is perbe száll. (13:22-23)
Helyzetét reménytelennek látja, melynél még a fának is jobb sora van. De nem akármilyen fának van jobb sora. Néhány versel előbb életének elmúlását korhadt fához hasonlítja: „Az pedig elsenyved, mint a redves fa” (13:28)
Ez a kettősség árulkodik érzelmi hullámzásáról. Bánkódik, de reménykedik is. Érzi elesettségét, de látja Isten felemelő karját.
Bizony ugyanígy vibrál bennünk is a fenn és a lenn, bánat és öröm. Nem azért, mert nem hiszünk, hanem, mert ezen a bűnös földön élünk, melynek sorsán Jézus is számtalanszor sírt.
Ilyen helyzetben adjon erőt, hogy aki kitart, annak élete:
„olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.” (Zsolt. 1:3)
Jób végeredményképp a küzdelmek után kiállta Sátán támadásait és vádját, hogy csak érdekből szereti Istent (1:9-10).
Mondhatnánk: - Hát persze, jó hívő volt, természetes, hogy győzött. Hányszor hallom magam is a gyülekezetben; - Egy hívő ember nem lehet depressziós, nem lehet szomorú! Ehhez képest, ha végignézem a prédikáció közben az arcokat… és meghallgatom a látogatások alkalmával a különböző panaszokat…
Jób hozzánk hasonló ember volt. Barátaival való beszélgetéseiből kiderül, hogy milyen belső lelki vívódásokban volt része. Elátkozta saját születésének napját (3:11-12); korholja barátait (13:4-5); Sőt Istennel is perbe száll. (13:22-23)
Helyzetét reménytelennek látja, melynél még a fának is jobb sora van. De nem akármilyen fának van jobb sora. Néhány versel előbb életének elmúlását korhadt fához hasonlítja: „Az pedig elsenyved, mint a redves fa” (13:28)
Ez a kettősség árulkodik érzelmi hullámzásáról. Bánkódik, de reménykedik is. Érzi elesettségét, de látja Isten felemelő karját.
Bizony ugyanígy vibrál bennünk is a fenn és a lenn, bánat és öröm. Nem azért, mert nem hiszünk, hanem, mert ezen a bűnös földön élünk, melynek sorsán Jézus is számtalanszor sírt.
Ilyen helyzetben adjon erőt, hogy aki kitart, annak élete:
„olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.” (Zsolt. 1:3)
