szerda, december 31, 2008

Dicsőség Istennek
„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”
(Lukács evangéliuma 2. fejezet 14. vers)

Hangzott az angyalok szava a pásztorok felé, akik legalább annyira várták a Messiást, mint mai világ, legalább annyira áhítoztak a megváltás után, mint ma is sok testi és lelki szegény. Néhány egyszerű mondat várva várt vágyuk teljesedését hirdette.

„Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.” (Luk. 2:11-12)

Mert a dicsőség nem más, mint Isten jelleme. Nem más, mint az a szeretet, mellyel körülveszi hűtlenné vált teremtményeit. Mely a földre született kétezer éve.
De mi a dicsőség?
Mikor Mózes szerette volna látni Istent, az Örökkévaló úgy válaszolt: „könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek.” (1móz.33:19) A dicsőség Isten jelleme, szeretete. Melyet Mózes fenn a hegyen szemlélt és sugárzott tőle az arca.

Isten dicsősége akkor és ma is megtapasztalható itt a földön. S hogy ki veheti észre? A mondat második felének pontosabb fordítása rávilágít erre: „a földön békesség a jóakaratú emberekben”.

A dicsőség, vagyis az isteni szeretet csak azok számára válik nyilvánvalóvá, akik szívük mélyén vágynak rá, akik nem mások békességének kárára élnek.

Jézus emberré létele azonban nem mindenki számára hozta el a békét. Gyűlölet és harag lakott sokak szívében, akik kezdettől fogva meg akarták ölni. Heródes, a farizeusok, írástudók bár tudták, fizikailag látták, mégsem tudott hatással lenni rájuk a Megváltó, mert ott belül burjánzott a rosszindulat.

Most kétezer év távlatából ez az angyali üdvözlet nekünk szól. Egy mondat, mely önvizsgálatra késztet: Nyugtalan vagy? Lelki békére éhezel, és nem tudod, mi módon lelheted meg?

Van egy jó hír a számodra: az isteni béke keres téged. Ez a béke azonban nem egyenlő azzal, hogy semmi rossz nem történhet veled. Ez a béke nem a körülményektől függ. Ez a béke maga Jézus, aki „vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izráelben; és jegyül, a kinek sokan ellene mondanak.” (Luk.2:34)
Dönts tehát, hogy számodra mit jelent!

kedd, december 30, 2008

A menny reménysége(i)


„Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: ’Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké a mennyek országa.’”

Márk evangéliuma 10:14



Pszt, maradj csöndben; ülj rendesen; Isten házában vagy, viselkedj; és még sorolhatnám azt a sok-sok megnyilvánulást, amit mi felnőttek képesek vagyunk gyermekeinkre zúdítani Isten nevében.

Pedig érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy Jézusnak a mai gyerekek is éppolyan fontosak, mint akkoriban, amikor Márk feljegyezte evangéliumában a szóban forgó történetet. Nem sokszor olvassuk Jézusról, hogy haragra gerjedt. Amikor mégis haragudott, az nagyon kiélezett pillanatban történt (pl.: a templom megtisztítása). Sokatmondó, hogy ebben az esetben is hasonló indulat ébredt benne.

Nevetgélő, fel-alá szaladgáló gyerkőcök csoportját látom lelki szemeim előtt, ahogyan közelednek Jézus felé. Tele vannak élettel, mosolyognak, ártatlan szívecskéjükből árad a derű. Valahogy úgy tudom elképzelni a kisgyerekek Jézushoz való viszonyát, mint amikor egy méhkasnyi méhecske tülekedik, furakodik egy mézes csupor nyílása körül.

Egyszerűen jó volt nekik Jézussal lenni! Átölelték, játszottak vele, birkóztak egyet, bújócskáztak, és még ki tudja, mennyi izgalmas dolgot csináltak együtt.

Krisztusunknak arról az oldaláról kapunk képet, melyet kevés keresztény közösség tett magáévá.

Jézus a homokozó királya. Mit szólnak/szóltok ehhez a megnevezéshez? Jézus nemcsak az istentiszteletek csendjében van jelen, hanem bizony a derűs, játékos, a szocializálódott felnőtt fül számára olykor hangos gyerekkacajban is.

Jó lenne ezt végre megértenünk, s akkor talán sokkal több örömteli gyermekarccal találkozhatnánk gyülekezeteinkben. Gyermekekkel, akik idővel fiatalokká, felnőtt férfiakká és nőkké, a gyülekezet vezetőivé válnak.

Érdemes lenne így gondolkodni velük kapcsolatban. Mindenesetre Jézus így gondolkodott.
(Kalocsai Tamás)

hétfő, december 29, 2008

Vendégszeretet Jézus nevében

„Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.”

(Márk 9:37)


Azt gondolom, van okunk a szégyenkezésre és megtérésre (értsd: gondolkodás és cselekedet megváltoztatására) amikor a gyermekekhez való viszonyunkra tekintünk. Egyszer szeretjük, kényeztetjük, tanítgatjuk őket, máskor viszont mellőzzük, elfeledkezünk róluk, terhesnek találjuk a jelenlétüket.
Hányszor látunk „lepasszolt” gyerekeket a nagyszülőknél, hányszor nézetjük vele a mesét, miközben rendkívül fontos és sürgős dolgainkat végezzük.
A gyülekezeteinkben is általában több a terv velük kapcsolatban, mint a megvalósult program.
Mi felnőttek, legtöbbször úgy beszélünk felnőtteknek való kérdésekről, mint ha tudomást sem vennénk az esetlegesen jelenlévő gyermekekről, vagy ha mégis, talán azt gondoljuk, úgysem figyel, úgysem érti miről van szó.

Nem nagy dolgok ezek. Mindennaposak. Nem is mindig tudunk ellene tenni.
DE. A Biblia nem egy helyen beszél arról, hogy életünket és sorsunkat éppen nem nagy, mindennapos dolgok határozzák meg. Kinek adtunk enni, inni? Kinek segítettünk ügyes-bajos dolgában? Hogyan fogadunk be, és el egy kisgyermeket…? egyáltalán, hogy mit tartunk nagy és kis dolognak?

Az egymással versengő tizenkét tanítványnak is megvolt mérővesszője, amivel szépen meghatározták ki és mi számít nagy dolognak, ill. ki miért lesz majd nagyobb király Isten országában (természetesen ezt a királyságot nagyon is a földi viszonyok között álmodták meg).

Ekkor Jézus odaállít egy kisgyermeket, mintegy élő példabeszédet, és emlékeztető oszlopot. Igen, Isten így méri a nagyságot.

A tanítványokhoz hasonlóan szeretjük a látványos dolgokat, a látványos sikereket.
Együtt lenni Jézussal a megdicsőülés hegyén – ez igen.
Csodát tenni, gyógyítani, „nagy” emberek társaságában lenni – ez is nagy dolog.
De ki törődik egy kisgyermekkel, miközben más dolgokat hamarabb észrevesznek és elismernek.
Ki szolgál olyanoknak is, akik talán soha nem viszonozzák?

Dobjuk el a régi mércénket és tegyünk ma Jézus nevében kis és nagy dolgokat, a kicsi és nagy emberekkel egyaránt.

vasárnap, december 28, 2008

Krisztus jó illata


„De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között”
2Korinthus 2:14-15

Áprilisban különleges illat lengi be a balatoni tájat alkonyatkor. Egyszerre édes és keserű ez az illat. Facsarja a szívet: emlékeket idéz, érzelmeket hoz felszínre. A mandulafák virágzanak. A bibliai időkben nevük „figyelő fa” volt, mivel először virágoztak a tavasz jövetelekor. A jó illat kikerülhetetlen: észre kell venni. Érzelmeket kelt. Bárcsak mi is ilyen illat lehetnénk Krisztus visszajövetelének hajnalán!

Az apostol arról beszél a reggeli dicséret igéjében, hogy a hívő ember Isten ismeretének jó illata minden ember számára. Az illat üzenetet rejt. Egy üzenet, ami megmarad, miután az árasztója tovább ment. A jó illat ott marad a levegőben és éhessé teszi az embert. Többre vágyik. Isten ismerete elválaszthatatlan Krisztustól. Az Ő életének valóban van egy különleges üzenete: Isten a szeretet. Erről szól születése, tettei és halála. Ez az, amit nekünk is tovább kell, hogy árasszunk.

A keresztény ember illata a gyümölcs illata. „De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Galata 5:22) A megélt keresztény életből árad csak Isten ismerete. A megélt és megtapasztalt szeretetnek van csak jó illata. Ez az, amiért Pál apostol elmondja az előző versekben, hogy mennyire fontos a megbocsátás, és mennyire fontos a szeretet még a megpróbáló kapcsolatokban is. Még akkor is, ha valaki nagy bűnt követett el.

A szeretet illata is édes és keserű is egyben. Lehet a halál illata és az élet illata is. Attól függ, valaki hisz-e benne annyira, hogy életét átformálja. Bárcsak Krisztus az élet illata lenne számunkra. És a mi életünk pedig Őhozzá vezetne másokat!

szombat, december 27, 2008

Hallanak, de nem értenek

„Ő válaszolt: Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!”
(Ésaiás próféta könyve 6,9.)

Talán az egyik legfélelmetesebb kijelentések közé tartozik a ma reggeli ige. Az Örökkévaló Isten szava érthetetlené válik az ember számára. Hogy juthatunk idáig?
Ez semmiképpen nem az Isten átka. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy az ember személyes döntéseit megkerülve nem engedné, hogy megértsük akaratát.
Jézus maga magyarázza ezt a kijelentést Máté evangéliuma 13. fejezetében, ahol a magvető példázatát mondja el. Hallgatói nem értik és a tanítványok sem, ezért megkérdezik, hogy miért példázatokban beszél. Jézus válasza a következő: „Hogy beteljesedjék rajtuk Ésaiás jövendölése, amely ezt mondja: Hallván haljatok, és ne értsetek és látván lássatok, és ne ismerjetek.” Majd a tanítványoknak megmagyarázza a példázatát. A hallgatok – és az emberek általánosan - két féle képen viszonyulnak a hallottakhoz, bár nem értik pontosan miről van szó. Vannak, akik az értetlenségüket annak tulajdonítják, hogy a történet, amit hallottak értelmetlen és ezzel egyszerűen a tanítót –Jézus Krisztust – értékelik le. Vannak viszont, akik noha első hallásra nem értik, de szeretnék megérteni, mint ahogy a tanítványok is és ezért a tanítóhoz – Jézushoz – fordulnak magyarázatért. Jézus pedig érthetővé is teszi számukra a szavait.
Ha csak a saját ismereteink és az értelmünkkel már megértett összefüggésekkel akarjuk magyarázni az életünk eseményeit, akkor könnyen oda jutunk, hogy nem értjük meg az Isten szavát, aki mivel mindnyájunkat személyesen akar megszólítani, különbözőképen szól hozzánk. Ha azonban keressük szavai értelmét és hajlandóak vagyunk a saját ismereteink és tapasztalatunktól is elvonatkoztatni, akkor azokhoz tartozhatunk, „akiknek van fülük a hallásra.” Ha azonban nem akarunk tovább lépni a tanulásban, hanem csak a már megismertekhez ragaszkodunk, akkor olyanok vagyunk, mint akik szándékosan „szemüket behunyták, hogy ne lássanak szemükkel, és ne halljanak fülükkel, szívükkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket” (Apostolok cselekedetei 28,27). Ez utóbbi félelmetes kilátás ugyan, de elkerülhető, ha mindenkor nyitottak maradunk Isten sokféle tanítására és bölcsességére.

péntek, december 26, 2008

Nem hallgathatunk

„Mert ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsekedhetem,
mert szükség kényszerít engem.

Jaj ugyanis nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem.”
1Korinthus 9:16


Az evangéliumról általában az Újszövetség első négy könyve, vagyis a négy evangélium jut eszünkbe. De az evangélium nem könyv, vagy papiros, hanem a mindennapi életben megtapasztalható szeretet, valóságos segítség. A szó magyar jelentése: „jó hír”, Isten szeretetének, a bűntől való megszabadításának a jó híre. Olyan hír ez, amit minden embernek hallania kell, e nélkül jövő reménytelen. Az evangélium tehát nem más, mint Isten megoldása a tőle eltávolodott ember számára.

Pál apostol arra kapott elhívást, hogy Isten szeretetének jó hírét ismertté tegye minden ember előtt: „prédikálásommal ingyenvalóvá tegyem a Krisztus evangéliumát” (18. vers). Mennyit fizetnénk, ha előre ismerhetnénk a jövő heti lottósorsolás nyerőszámait? Talán még a nyeremény felét is odaígérnénk. S mennyit ér számunkra Isten evangéliuma? A tömeg számára sajnos szinte semmit. Pedig az evangélium az emberiség minden problémájára megoldást nyújt: a szenvedésre, a betegségre, a csonkacsaládokra, az árvaságra, a háborúra, a félelemre, a halálra, egyszóval mindenre. Ráadásul ez a csodálatos isteni megoldás ingyen hozzáférhető mindenki számára. Egyetlen feltétel, hogy higgyünk benne, fogadjuk el Isten értünk hozott áldozatát Krisztus Jézusban.

Akit megérintett az Isten szeretete, az jó értelemben Isten „rabjává” vált. Ő már nem teheti meg azt, hogy nem beszél arról a csodálatos ajándékról, amit a Jézussal való találkozás által nyert. Pál apostol így utal erre: „szükség kényszerít engem”. Ennek a szükségnek az érzése bizonyítja azt, hogy valódi megtérésről, Istennek való teljes átadásról van szó. Az Isten szeretetét ugyan is nem lehet bezárni, annak az a természete, hogy szerteárad minden emberre.

Jeremiás prófétának is volt hasonló tapasztalata. Szolgálatának volt egy szakasza, amikor megkeseredett az emberek hitetlensége miatt, s ekkor elhatározta, többé nem beszél Istenről. Keserűségében mondott szavait így olvashatjuk: „Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok; de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem” (Jeremiás 20:9). Ezért érezte Pál apostol is kényszernek az evangélium hirdetését, mert a bezárt evangélium feszít, s mindaddig nem hagy nyugtot a szívben, amíg ki nem áradhat mások felé.

Ellen Gould White, egy a múlt században élő keresztény írónő így fogalmazza meg ezt az igazságot: „Minden igaz tanítvány misszionáriusként születik Isten országába. Aki az élet vizéből iszik, az élet kútfejévé válik. Krisztus kegyelme olyan a léleknek, mint a forrás a pusztának: azért buzog, hogy mindenkit felüdítsen, és vágyat ébresszen az elveszendőben az élet vize után.” (Ellen Gould White, Jézus Élete, 154.o.)

Imádkozzunk ma reggel azért, hogy szívünket teljesen eltöltse Isten szeretete. Kérjük Tőle, szeretete rajunk keresztül hadd áradjon mások felé szabadon, mert ez a legnagyobb öröm. A legjobb alkalom ennek megtapasztalására a szeretet ünnepe.

csütörtök, december 25, 2008

Jézus példája

"Mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél."
Péter első levele 2:23

Az emberi logika így mér: adjuk mindig azt, amit kaptunk. Az emberi gonoszság úgy tartja, hogy adjunk többet, mint kaptunk. Csak az isteni szeretet tanítja, hogy a gonoszságot kizárólag a jóval lehet legyőzni. Még logikusabb is, mint amit mi logikusnak tartunk, legalábbis matematikailag. A mínusz ötöt elmozdítani a negatív számok erdejéből összeadással egy másik mínusz számmal nem lehet, minél nagyobb abszolútértékű számot választunk, annál kisebb eredményt kapunk. A legkisebb nemnegatív számhoz is plusz ötre van szükség. És akkor még mindig csak a nullánál vagyunk. Hogyan működne másképp a lélek világában?

Jézus bemutatta itt a Földön, hogy milyen Isten. Amikor joga lett volna gyalázkodni, akkor imádkozott a gyalázóiért. Amikor nem volt mentség, akkor Jézus a tudatlanságot hozta fel enyhítő körülményként a kínzóiért. Pedig a törvények nem ismerete nem mentesít a törvények megtartása alól.

Jézus legalább kétszer került a Bibliából is ellenőrizhető módon olyan helyzetbe, amikor joga lett volna ítélkezni, hiszen Ő Isten Fia, még meg is tehette volna, de nem tette. Egyszer akkor, amikor Mózest feltámasztotta a halálból, és az ördög ezt nem akarta engedni. Jézus megtehette volna – gondolom és emberi értelemmel -, hogy ítéletet mond előre az ellenségre, hiszen jól tudja előre a jövendőt, nincs kétség, de nem tette. Dorgáljon meg az Úr! – volt a helyes válasz. Nincs előreszaladás az ítélkezésben, nincsen fejmosás, a bűnök ráolvasása a gonosz fejére – akinek egyébként nincs is választási lehetősége, mint az emberiségnek –, nincs nullaismeretlenes egyenlet azonnali megoldása.

A másik alkalommal ismét az ősellenséggel volt dolga Jézusnak, szintén egy ember miatt – mert ez a hármas az alapképlet mindig. Jóshua főpap valódi, nyomonkövethető, tanúkkal is igazolható bűnei listájának felolvasásakor (azaz nem is felolvasás volt, mert az ügyész fejből tudta) látjuk Jézust, Aki nem tagad, azaz nem vádolható bűnpártolással, mégsem a bűnökről, a szennyes ruháról beszél, hanem tiszta ruhát hozat a bűnösnek és makulátlanba öltözteti. Az emberi dimenzió megoldódott, nézzük, mi lesz az ügyész sorsa. Bár végig igazat mondott, a pert mégis elveszítette, ezt mindenki látja. Az ítélethirdetés mégis elmarad. Miért? Mert ez a tárgyalás sem az ő pere volt. Azt majd később látjuk.

A szenvedés eltorzítja az ember igazságérzetét. Mekkora bölcsesség van abban, amikor az ember nem ítélkezik akkor, amikor szenved. Nem tudnánk igazságos ítéletet hozni. Elfogultak vagyunk a szenvedéseink miatt. Mi magunktól nem tudnánk, hogyan kell tartózkodni az ítélettől, ha Jézus nem élte volna ezt elénk. Ő még jobban meg is tehette volna, mint mi, hiszen Ő lesz a bíró a végítéletben, de a szenvedés pillanatában nem ítélkezett. Nem bíró volt CSAK ügyvéd. Mi fordítva szoktuk…

szerda, december 24, 2008

Feleletre készen
„Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.”
(Péter első levele 3. fejezet 15.verse)

Mikor elolvastam a mai reggeli dicséretet, emlékeztem, hogy két hete is éppen erről a versről írtam, s mivel december 24.-e van, a nagy készülődés miatt szinte csak a rendszeres látogatók számára lenne észrevehető, ha idemásolnám a korábbi szöveget.

De nézzük, mit üzen ma ugyanaz az Ige:

Ma este a legtöbben együtt leszünk szeretteinkkel, finomságokat eszünk és kisebb-nagyobb ajándékokkal lepjük meg egymást. Tesszük mindezt azért, mert jó együtt lenni, mert jó finomakat enni, és mert jó adni. Ünnep van. Karácsony, Jézus ’születésnapja’, a szeretet ünnepe. Mégis még a kereszténynek mondott otthonokban is csak alig esik szó magáról az igazi ’ünnepeltről’, nem beszélve arról, hogy Jézus neve egyik fa alá tett csomagon sem szerepel.

Még ha csak szeretet ünnepének hívjuk is ezt a pár napot, ne feledjük a szeretetnek neve is van: JÉZUS. Aki nélkül nem ismerhetnénk a valódi szeretetet.

Ezen az estén bontsuk ki Jézus ajándékcsomagját. Beszélgessünk Róla, énekeljünk Neki. Hiszen „Isten kegyelmi ajándéka örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.”(Róm.6:23)

A mennyei család, mely ma még csak a hit szemüvegén keresztül szemlélheti egymást, egyszer majd együtt ülhet egy mennyei vacsorán, ahol az együttlétnek sosem lesz vége.

Valószínű mindannyian ott szeretnénk ülni annál az asztalnál, és egyikünk sem szeretné, hogy családjainkból bárki is hiányozzon.

Így tehát ne hallgassunk! Mondjuk el a szívünkben élő reménységet! Ma, amikor fényárban úszik minden, gyulladjon fény ne csak kívül, hanem vallástételünk által benn a szívekben is!

Miközben az ünnepi étket fogyasztjuk, beszélgessünk arról, hogy Isten számára mi vagyunk a legnagyobb ajándék, amit nem aranyon vagy ezüstön vásárolt valamelyik szupermarketben, hanem "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Ján.3:16)

kedd, december 23, 2008

Dicsőíttessék

„Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek; és legyetek nékem tanítványaim. „
János evangéliuma 15:8


Amikor a felkérést kaptam, hogy osszam meg a ma reggeli igéről a gondolataimat, éppen a következő, szombati prédikációmon gondolkodtam.

Az járt a fejemben, hogy Máté evangéliuma elején milyen gyakran található az a szó, hogy IME. Megnéztem, pontosan hétszer. Ez a görög látni igének egy rendhagyó, felszólító alakja . Így lehetne lefordítani, a mögötte lévő indulattal, hangsúllyal, hogy „Odanézz” vagy „ Most figyelj”. Ezt szoktuk mondani, amikor valami figyelemfelkeltő dolog történik velünk, amikor oldalba lökjük a társunkat, hagyd félbe most a dolgodat, oda figyelj ez sokkal fontosabb.

Az Újszövetség írói akkor használják ezt a szót, és hisszük, hogy a Szentlélek vezette őket, amikor valamit nyilvánvalóan Isten cselekedett. Amikor valami nagyon fontos esemény történik, és egyértelmű, hogy maga az élő Isten hajtotta azt végre. Ilyenkor szerepel a Bibliában az „íme”szó.


A mai igénkben betű szerint nem található ez a figyelemfelhívó szó, de mégis ott van benne. Isten cselekszik bennünk és általunk. Istenhez hűséges emberek „megtermik” a Lélek gyümölcsét, ami Galata 5:22 szerint (szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség ), és ezáltal bizonyságot tesznek Istenről, akitől kapták őket.


Az ilyen emberekről írja az ige, hogy „látványossága lettünk a világnak” 1 Korintus 4:9-ben. Az ilyen emberekre figyelnek oda a többiek, mert felbecsülhetetlen értékkel rendelkeznek. Az ilyen emberek tetteikkel kiáltják világgá, hogy „Dicsőíttessék az Úr Jézus Krisztus!”

Legyünk mi is ilyen „IME” emberek! Ámen

hétfő, december 22, 2008

Az Úr időzítése

„Az Úr nem késik el az ígérete teljesítésével, bár vannak, akik ezt gondolják róla. Nem késik, hanem türelmesen vár ránk. Azért vár, mert nem akarja, hogy akár csak egyetlen ember is elvesszen. Ellenkezőleg, azt akarja, hogy mindenki megváltoztassa gondolkodását és életét.”

(Péter 2. levele 3:9, Egyszerű fordítás)


„Miért késel jézus…?” – így kezdődik az egyik kórusmű. Emlékszem, hogy amikor vagy 15 évvel ezelőtt ezt hallottam, igen elgondoztatott ez az egyébként szép ének. Lehet-e késésről beszélni, ha nincs időpont meghatározva? Ha megbeszélünk valakivel egy találkozót, mondjuk este 6 órára, és nem vagyunk ott, csak vagy fél órával később, joggal méltatlankodhatnak, hogy mennyit késtünk. De ha azt mondom: „majd megyek”, akkor nincs mihez viszonyítani a kérdést.

A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy milyen jogon kérjük mi számon Istent? Van egy elképzelésünk a dolgok alakulásáról, mi ismerjük a próféciákat, látjuk a jeleket, eseményeket, és azt mondjuk, hogy elvileg már Jézusnak régen vissza kellett volna jönnie. Csakhogy Isten nem véletlenünk hagyott bennünket viszonylagos bizonytalanságban eljövetelének idejét illetőleg. Bár a várakozás sokszor próbára teszi hitünket, mégsem szólhatunk bele Isten dolgába, bármennyire is „jóban vagyunk” vele.

A „Miért késel Jézus?” típusú kérdéseket kétféleképpen lehet feltenni. Az egyik formája, mikor a szerelmes vágyakozva, feszülten figyeli óráját, hogy mikor találkozhat újra kedvesével. Ehhez kapcsolnám még azt az embert, aki a szabadulást várja sóhajtozva és reménykedve, de még mindig nincs jele a megoldásnak. Mindkettő nagyon emberi és alapvetően pozitív, érthető hozzáállás.
A másik oldalt nézve beszélhetünk a várakozásban teljesen passzívvá és érzéketlenné, hitetlenné vált embererről, aki talán azt mondja: csak mese az egész.

Bárhogyan is állunk a kérdéshez, az ige szerint az idő nekünk dolgozik. Tényleg jó lenne már elszakadni ettől a világtól, és Isten országának polgárává válni, de vegyük észre, hogy először bennünk kell történnie valaminek. Bennünk kell, hogy megszülessen Isten országa. Nevezhetjük ezt megtérésnek, újjászületésnek, vagy ahogyan a Biblia mondja: az életünk és gondolkodásunk megváltozásának.
Amíg ez nem ment végbe bennünk, addig számunkra ajándék és kegyelem minden egyes nap amit Isten ad nekünk. Lehetőség a megtérésre.

Jézus szíve szerint már nagyon jönne. Szeretne véget vetni a bűnnek, a szerzőjének, a gyakorlójának, a bűn átkának. De ő egy szerető Isten. Nem csak az érdekli, hogy megoldjon mielőbb egy kényes kérdést. Emberekben gondolkozik. Látja tétovaságunkat, vissza-visszatérő bűneinket, meg-nem-változott gondolkodásunkat és életünket… Kicsit még vár, hátha megmenthet engem, téged, másokat. Használjuk ki jól ezt az időt magunk és mások érdekében, az időzítést pedig bízzuk Istenre.

vasárnap, december 21, 2008

Isten beszédének hallgatása

„Jön majd olyan idő - így szól az én URam, az ÚR -, amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az ÚR igéjének hallgatására.”
Ámósz 8:11

Kitől várjuk el a tanácsot? Bocsánat… Várjuk egyáltalán a tanácsot? Amennyiben igen, milyen kritériumokat kell teljesítenie az illetőnek? Bizonyára legyen okos, tapintatos, és nem baj, ha más is felnéz rá. Hívő ember számára az is előny, ha a személy próféta. Isten akaratának tolmácsa.

Nos, képzeljük el, ahogyan a Kr.e. VIII. században felfigyelünk egy kisebb tömegre Szamáriában, Izrael fővárosában. A kíváncsiság közelebb hajt. Halljuk, amint a tömeg egyetértően mormog. „Hát nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól fog beszélni.” „Igen” – vágja rá a másik – „Ki gondolná, hogy egy barompásztor ilyen jól beszélne.” „Néha fügét szed!” – vágja rá a harmadik. Az ember, aki beszél a próféta. Se iskolája, se szókincse: amolyan falusi ember fügelevél ruhában. Hát, nem éppen az az előkelő próféta típus, mint Dániel vagy Ézsaiás…

De jól beszél! „Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Damaszkusznak…” „Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Gázának…” „Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Tírusznak…” „Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Edómnak…” „Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg az ammóni népnek…” „Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Móábnak…” Hát igen, mindig is tudtuk a szomszédról, hogy bűnös és hogy Isten nem szeretheti a világot! „Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Júdának…” Hűha! Ez már valami! Ahhoz képest, hogy tanulatlan, még ezt a témát is meg meri piszkálni! Hiszen tudtuk mi, hogy a testvérünk füle mögött is van vaj!

„Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Izráelnek…”

Isten beszédének hallgatása nem személyes ízlés kérdése. Nem is a beszélő személyének függvénye. Isten szavának meghallása az én örök életem kérdése…

„Életem a porhoz tapad: eleveníts meg igéddel!” Zsoltárok 119:25
„Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” Zsoltárok 119:105
„Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” János 17:17

szombat, december 20, 2008

Meghívott vendégek

„Ekkor így szólt hozzám: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzős lakomájára!” Majd ezt mondta nekem: „Ezek Isten igaz igéi.”
Jelenések könyve 19,9

Mindig nagy öröm egy meghívó érkezése, ami egy kedves rokonunk vagy barátunk menyegzőjéről értesít. Ha a meghívóhoz még egy vacsorára invitáló kártyát is mellékelnek, akkor az örömünk még nagyobb. Ennek oka az, hogy egyrészt nemcsak a szertartást kísérhetjük figyelemmel, hanem az utána következő vacsorán is bekapcsolódhatunk az ifjú pár örömébe. Továbbá az a tudat, hogy különösen kedvesek és fontosak vagyunk számukra, mert nélkülünk az örömük még az ünnepi vacsora közben sem lenne teljes. Bár az esküvői vacsora meghívás örömteli, néha azonban teherré is válhat, mert azt kezdjük számolgatni, hogy mekkora értékű ajándékot vegyünk az ifjúpárnak, hogy az megfelelő ajándék legyen, ami nem is túl olcsó, de azért anyagilag sem terhel meg bennünket. Ez aztán az egész örömteli alkalmat tönkre teheti.

Sajnos ez az utóbbi fajta hozzáállás az Bárány mennyezői meghívását is beárnyékolhatja. Pedig a bárány nem más a Biblia tanúsága szerint, mint „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus,”aki „már megáldoztatott.”(1 Kor. 5,7). Vagyis a meghívónk a legdrágább áron készült el. Ami azt tudatja velünk az Istenről, hogy számára különösen kedvesek és fontosak vagyunk, mert nélkülünk az öröme még az ünnepi vacsora közben sem lenne teljes!


Talán félre érthető az idézett részben szereplő „hivatalosak” kifejezés, mert azt feltételezi az Örökkévaló Istenről, hogy hozzánk hasonlóan Ő is nem mindenkit hív meg a vacsorára a vendégek közül, hanem kedve szerint válogat. Ez nem így van! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János ev. 3,16.) A meghívás mindenkié, aki elfogadja és elmegy. Tehát a boldogság - a meghívottak boldogsága - a miénk is, amennyiben ott akarunk lenni az esküvői vacsorán!

Kedves olvasóm: A mai napodat is vidámítsa meg az eljövendő vacsorára való meghívás bizonyossága, ami az Örökkévaló Isten megváltozhatatlan szaván nyugszik!

péntek, december 19, 2008

Kitartó szolgálat

„És mondjátok meg Arkhippusnak:
Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál az Úrban,
hogy azt betöltsed!”

Kolossé 4:17

A kolossé levél végén Pál apostol arra kéri a gyülekezetet, hogy adják át üdvözletét Arkhippusnak, aki a gyülekezet egyik tisztségviselője lehetett. Nem sokat tudunk róla, hiszen összesen kétszer kerül említésre a neve az Újszövetségben (Kolossé 4:17; Filemon 1:2), mindkét alkalommal Pál leveleiben.

Minden bizonnyal valamiféle fontos feladata lehetett a kolosséi közösségben, hiszen „vállalt szolgálatról” beszél az apostol, amiben hűséget kell tanúsítania. A filemoni levélben Pál apostol „bajtársnak” nevezi őt, ami arra enged következtetni, hogy az apostol küzdőtársa lehetett, sok veszélyt, bajt és szenvedést is elhordozva az evangélium hirdetésének ügyéért.

Az Arkhippusnak szóló apostoli intelem mindannyiunknak szól. Vigyázzunk a szolgálatra, vagyis az Úrtól kapott megbízásra úgy tekintsünk, mint valami drága feladatra, amiben egyrészt jogunk, másrészt kötelességünk helytállni. Isten tervében mindenkink megvan a maga helye. Gyülekezeteink tagjai közül senki sem lehet „munkanélküli”, hiszen a Szentlélekisten személyre szabott képességeket és lelki ajándékokat ad mindenkinek, hogy azokat Krisztus szolgálatában kamatoztassa.

Pál apostol felhívásából megtanulhatjuk azt is, hogy időről-időre szükségünk van arra, hogy számot adjunk a ránk bízott szolgálatról. Tudhatjuk ugyan, hogy Isten milyen feladattal bízott meg minket, ismerhetjük képességeinket, mégis megtörténhet, hogy nem töltjük azt be, nem tesszük, amit tennünk kellene. A tisztséget nem csak viselni kell, hanem hűséggel be kell azt tölteni!

Ma reggel gondoljunk arra, Istennek szüksége van ránk! Mindannyiunknak adott megbízást, feladatot, amiben helyt kell állnunk. Ő megadja a szükséges erőt, bölcsességet, és képességet, a mi részünk pedig, hogy készségesek legyünk, és engedelmeskedjünk. Imádkozzunk azért, hogy a mi válaszunk is olyan legyen, amilyen Ésaiás próféta válasza volt, amikor az Úr szolgálatra hívta őt: „És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésaiás 6:8).

Isten segítsen bennünket, hogy felismerve Istentől kapott megbízatásunkat, mindig helytálljunk abban, s megtapasztaljuk az Úrért végzett szolgálat múlhatatlan örömét.

csütörtök, december 18, 2008

A tanítványok boldogsága

Tanítványaihoz fordult, és nekik külön ezt mondta: "Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna meglátni azt, amit ti láttok, de nem látták meg, és hallani azt, amit ti hallotok, de nem hallották meg."
Lukács evangéliuma 10:23-24

Misszióút erszény, tarisznya és plusz saru nélkül. Nem olyan kényelmes, mert bár cipekedni nem kell, de csak az van, amit eléd raknak. Nincs bevásárlókörút, kedvenc ételek csak így, vagy úgy elkészítve, hanem „azt egyétek, amit elétek tesznek” van. Nincs rövidtávú, középtávú és hosszútávú gondoskodás magunkról, hanem bizalom van Istenben, Aki a mindennapit ki fogja rendelni. Lehet, hogy nem többet a hollók csőrében éppen elférő adagoknál, vagy a szegények asztaláról jutó egyszerű ételnél, de annyiról mindig gondoskodik.

Még az ördögök is engednek a tanítványoknak - ez már igen. Így már érdemes egy kicsit koplalni, meg nehézségeket felvállalni. Pedig Jézus azt mondta, hogy ne így gondolkozzunk: ne annak örüljünk, ha az ördögök is engednek, hanem annak örvendezzünk, hogy a nevünk fel van írva a mennyben.

Milyen jó volt Jézus tizenkét tanítványának, a hetven tanítványnak és a névtelen kortársaknak Jézust látni. Még jobb volt annak, akit Jézus meggyógyított, vagy feltámasztott. De mi is boldogok lehetünk, mert bár mi nem látjuk Jézust a saját szemünkkel még, de mi tudjuk, hogy milyen volt, mert a Biblia pontosan leír mindent, ami lényeges. Sokkal jobb nekünk, ha ismerjük Jézust, bár nem látjuk az arcát, mint Pilátusnak, vagy Heródesnek volt, akik szemtől-szemben beszélgettek Vele, mégsem ismerték fel, mint Megváltót.

Nekünk még azoknál az ószövetségi nagy hithősöknél is jobb, akik ugyan tudtak a majdan megérkező Messiásról, akiről bár sok apróbb és nagyobb eseményt és körülményt lehetett ismerni a próféciákból, de ők nem tudták egészen pontosan, milyen is lesz. Ezért történhetett meg, hogy az ószövetségi pontos próféciák ellenére Jézus korának legnagyobb vallási tudósai, akik kívülről ismerték az Írásokat, mégsem párosították a Messiás szóhoz Jézust.

Az ószövetségi próféták nem tudták, hogy a megrepedt nádszál el nem törése azt is jelenti majd, hogy Jézus megmossa áruló tanítványának a lábait az árulás előtti utolsó percekben. Ők nem tudhatták, hogy Jézus a Gecsemáné kertben, amikor mintha egy gyilkost vagy egy rablót akartak volna elfogni, úgy körbevették, akkor Jézusnak az lesz a legfontosabb, hogy a tanítványait szabadon engedjék el. Nem tudták, hogy Jézus sírni fog a legjobb barátja temetése után, mert az ő rokonaival együtt szánni fog mindenkit ezen a földön, akinek valaha is el kell veszítenie valakit, aki fontos neki.

Nekünk jobb, mint bárkinek az Ószövetség idején, de jobb a tanítványoknál is, mert mi értünk majdnem mindent, ami Jézusra vonatkozó prófécia volt. Utólag könnyebb beazonosítani, ami előre még talányosnak tűnt. Sok próféta és király szerette volna látni, amit Jézus tett, de pont akkor, amikor történnek az események, mindig nehezebb jól érteni. Az események folyamatának van egyfajta késleltetése, amely arról gondoskodik, hogy amikor később egy teljesebb képet látunk az események nagyobb vonulatáról, akkor jobban értjük őket.

szerda, december 17, 2008

Kezdődjön az aratás
„És más angyal jöve ki a templomból, nagy szóval kiáltván annak, a ki a felhőn ül vala: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt.”
(Jelenések könyve 14. fejezet 15. vers)

Ma, amikor legtöbben előre elkészített, finomított élelmiszereken élünk, melyek alapanyagát hatalmas gépek takarítják be és dolgozzák fel, szinte elképzelni sem tudjuk, milyen volt szüleink, nagyszüleink korában egy aratás. Ekkor vált igazán nyilvánvalóvá, egyrészt, hogy milyen munkát végeztek a mag elvetésekor, és hogy a következő esztendőben mi és mennyi kerül az asztalra.

Az aratás képét a Szentírás is felhasználja a végítélet leírásának bemutatására. Jézus példázataiban nem véletlen, hogy olyan hasonlatokat használt, amivel kora hallgatóinak képzeletvilágát megfoghatta, és megmozgatta.

Ez az aratás Jézus második eljöveteléről beszél. Ő az, aki a felhőn ül és sarlóval kezében várja a betakarítás idejét. Akárcsak a földi gazdák, Ő sem vár a végtelenségig, hanem a megszabott időben megindítja sarlóját.

De mi a helyzet a szántófölddel? Milyen termést hajtott a föld? Milyen hajtást érlelt a korai és a késői eső?

Ha a világra tekintek, ha a rengeteg katasztrófát, a mérhetetlen szenvedést látom, én is az angyallal együtt mondom: Indítsd a sarlódat!

De ha magamra nézek…

Annyi mennyei táplálék után szívem szántóföldjén már kalásztengernek kellene hullámoznia, ehelyett azonban „a szeretet, az öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Gal.5:22) valamicske növénykezdeményei vannak. Hogyan érhetnének be ezek az aratásig?
„Ha elfogadtad Krisztust személyes Megváltódnak, akkor igyekezz önmagadat elfelejtve másokon segíteni! Beszélj Krisztus szeretetéről és jóságáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelősséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz megmenteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét az önzetlen szeretet és másokért való szolgálat lelkét -, magad is növekszel és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jellemedben. Hited nő, meggyőződésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép.” (E.G.White: Krisztus példázatai 40.o.)

kedd, december 16, 2008

Bizalom - olimpia

” ...amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. "
(János 16,13)

A kínai nyári olimpia hatására a nemsokára nyolcéves lányom sportágat váltott és elkezdett judozni, aminek én magam is „áldozatául” estem. Eleinte csak elkísértem őt, majd, mivel jó kihívásnak tűnt, meg azért is, mert fizikailag komoly erőpróbát jelent, beálltam a sorba. Az első földharc alkalmával beleestem a kezdők hibájába: mindenáron győzni akartam. Jól elpáholtak. Azóta sokat tanultam. Az ellenfél iránti tiszteletet, erőm beosztását, technikai fogásokat. Amint ez lenni szokott, most kezdek rájönni, milyen hosszú tanulási folyamat előtt is állok. A mester megmutatja, mit kell csinálni, s minél többet és odaadóbban gyakorolok, annál jobban fog menni.

Gyakran hisszük azt, hogy a hitélet terén más törvények uralkodnak. Pedig mindegy, hogy miben szeretnél jobb lenni, ahhoz az kell, hogy gyakorold, amennyit csak lehet. Gyakorolni kell az autóvezetést, az idegen nyelvek használatát, a főzést, hogy csak néhány hétköznapi példát említsek.

Még inkább igaz ez emberségünk megélésének viszonylatában. Ha keveset találkozunk a párunkkal, ha ritkán e-mailezünk a barátainkkal, ha nem hívjuk fel időnként ismerőseinket, akkor bizony „kijövünk a gyakorlatból”, azaz nem fejlődik az adott kapcsolat.

A Szentlélek általi vezetés legalább annyira kapcsolat alapú, mint amennyire ismeretek függvénye. Sőt inkább függ az imakapcsolattól, mint elméleti ismeretektől, bár e kettő nem zárhatja ki egymást. Érteni Isten hangját, úgy tapasztaltam, döntések kérdése. Minél gyakrabban döntök úgy, hogy követem a mennyei tanácsot, annál inkább növekszik a bizalmam a tanácsok Forrása iránt –„Nagy a mi Urunk és igen erős, bölcsessége határtalan.” Zsolt 147,5 –, s ahogyan növekszünk az iránta táplált bizalomban, hitben, úgy növekszik a feltárt „igazságok” száma, jelentősége is.

Ellen G. White így ír a Krisztus példázatai - című könyvének 228. oldalán: „A mennyben is állandóan fejlődni fogunk. Milyen fontos tehát, hogy ebben az életben miként alakul jellemünk!”

Fejlődjünk hát Urunk iránti bizalomban, mert az ismeret, amit Ő tud adni, kizárólag ebben a formában sajátítható el.

hétfő, december 15, 2008

A lankadatlan jóság jutalma

„A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk, ha meg nem lankadunk.”

(Galáciabeliekhez írt levél 6:9)

A törvényekben az a jó, hogy kiszámíthatóak. Ez igaz a természeti törvényekre, a fizika törvényszerűségeire, és a lelki élet törvényeire egyaránt.
Ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket annak mindig meg van a következménye. Ha figyelünk rájuk, tudunk tervezni, nem érnek váratlan meglepetések.
A törvényszerűségek biztonságot is nyújtanak. Ki lehet számolni, hány kilométert tudunk megtenni egy liter üzemanyaggal. Tudjuk azt, hogy egy adott anyag milyen tulajdonságokkal bír, és nyugodtak lehetünk afelől, hogy ha elvetünk pl. egy búzaszemet, nem rizs fog belőle kikelni. Isten tervezte így mindezeket.

Mai igénk a vetés-aratás törvényével vezeti be jó lankadatlan cselekvésének fontosságát. Ha jót akarunk magunknak (úgy a jelenben, mint a távoli jövőben, és a még távolabbi örökkévalóságban…), akkor a jót kell vetnünk.
Már csak az a kérdés, hogy mi az a „jó”, amit konkrétan tennünk kell? Az idézett szöveg előtti mondat így hangzik: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” (Gal 6:8).

Pál a rossz és a jó fogalmát a testi él lelki dolgokkal mutatja be. A testi dolgok alapvetően az önző ember jellemzői. Világunkban is a legtöbb kívánság a testtel kapcsolatos. Kényeztetni a testünket, örömet szerezni, élvezni az életet. Az önző ember a maga javát keresi, magára költ, magára áldoz. Ezek önmagukban nem feltétlenül rosszak, de előbb-utóbb az enyészeté lesz.
A Lélek dolgai maradandóak és másokra irányulnak. Amikor adunk, vagy adakozunk áldozatot hozunk, nemcsak anyagi dolgokról mondunk le, hanem kapcsolatokat építünk. A jó kedvű adakozás istentisztelet, lelki vetés, kapcsolatépítés. Amikor valakivel jót teszek, elvetek egy lelki magot, amely idővel gyümölcsöt terem. Olyat, amire számítok, amit megérdemlek.

Gyermekkoromban a kertünk mögött volt egy búzatábla. Szerettünk ott játszani, és vártuk a nyarat, amikor a megjelentek a hatalmas kombájnok és learatták a beérett kalászokat. Most, hogy visszagondolok ezekre az időkre, érdekes, hogy nincs előttem egy olyan emlékkép sem, hogy hogyan és mikor vetették el a magot. Pedig anélkül aligha lehetett volna aratás.
Ne legyünk restek vetni a jó magokat. Lehet, hogy ez nem lesz túl látványos, vagy feltűnő, de Isten tiszteletben tartja saját törvényeit, és a maga idejében learatjuk, amit vetettünk.

vasárnap, december 14, 2008

Isten országának ereje

„Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.”
1. Korinthusi levél 4:20

Szöveg… Nagyítás... Reklám... Duma... Körítés… Halandzsa… Ugye tudnánk folytatni a sort. Milyen meglepően sok szót használunk a verbális szemétre! Szinte észre sem vesszük, hogy már nem is figyelünk igazán arra, amit mondanak nekünk. Sokkal inkább elfoglalnak bennünket saját gondolataink, meg az, hogy kitaláljuk, vajon mit is akar az a másik ezekkel a szavakkal elérni…

Hogyan állunk a verbális inflációval? Régi problémáról van szó, aminek létéről a Biblia beszámolt már kétezer évvel ezelőtt. Hadd fogjuk tetten a jelenséget a pozitív oldalról: „... Szombaton azonnal a zsinagógába ment [Jézus], és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók” (Márk 1:22.) Amennyiben megfigyeltük az előző mondatot, észrevehetjük, hogy nem is annyira az írástudók beszédével volt a gond. Jézus maga is azt mondta: „Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik” (Máté 23:3). A Jézust hallgató embereket az ragadta meg, ahogyan szólt: hatalommal. Jézus szavában benne volt az élete!

Pál apostol is valami hasonlóra apellál, amikor kifakad: „Mi bolondok vagyunk a Krisztusért, ti pedig okosak a Krisztusban, mi erőtlenek, ti pedig erősek, ti megbecsültek, mi pedig megvetettek. Mind ez ideig éhezünk és szomjazunk, ruhátlanok vagyunk, és bántalmakat szenvedünk, otthontalanul bujdosunk, és tulajdon kezünkkel dolgozva fáradozunk. Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk; szinte a világ szemétjévé lettünk, és mindenki söpredékévé mind ez ideig.” (1Korinthus 4:10-13) Még mielőtt engednék a csábításnak, és hosszú lamentálásba kezdenék a pásztori munkáról egy friss élmény hatása alatt, hadd mutassak rá az idézett szakasz lényegére: Nem a beszéd teszi az embert, hanem a tett! Gondoljuk végig és remegjünk…

Mit árulna el rólunk egy nap, amelyben csak a tetteinket nézné végig a szemlélő? Elárulná, miben hiszünk? Elárulná, mit tartunk értéknek? Tanúskodnának tetteink mellettünk? Annál is fontosabb ez a kérdés, mivel tényleg így lesz egy nap, amelyen végignézik az életünket: „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint” (Jelenések könyve 22:12). Milyen jó, hogy az ítélőbíró nem magunk vagy más ember lesz, hanem Isten. „Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsidókhoz írt levél 4:13).

Legyen hát ez a mai napunk bizonyíték a mennyről, és Isten jellemformáló erejéről!

szombat, december 13, 2008

Kedves Olvasók!

Elnézést kérünk, de számítógép meghibásodása miatt a szombati 'reggeli dicséret' csak este lesz olvasható.

Csizmadia Róbert

péntek, december 12, 2008

Vezess, taníts, Uram!

„Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem,
ösvényeidre taníts meg engem.

Vezess engem a te igazságodban és taníts engem,
mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.”

Zsoltár 25:4-5

Dávid egy sokat tapasztalt ember volt. Volt része örömben és ürömben egyaránt. Volt nagyon közel az Úrhoz, de nagyon messze is Tőle. Ebben a zsoltárban Dávid úgy nyilatkozik, mint aki nem vágyik jobban másra, mint sem arra, hogy Isten akarata, tanítása, tanácsai szerint éljen. Minden bizonnyal azért, mert megtapasztalta, hogy másként élni nem érdemes!

Ez a tekintélyes, korában előrehaladott ember, aki ráadásul Izrael királya volt, nem restelli kimondani, hogy tanításra, vezetésre van szüksége. Ő, akitől a nép világos vezetést, határozott irányítást várt, azt mondja, hogy tanácstalan, segítségre, tanításra van szüksége. Dávid, bár Isten szíve szerint való férfiú volt (Cselekedetek 13:22), mégsem úgy jött erre a világra, hogy ismerte volna Istene ösvényeit, törvényeit, akaratát, ő is csak tanulással sajátíthatta el azokat.

Isten útjai nem természetesek a bűn miatt megromlott emberi természet számára. Az Úr ösvényei sokszor tárnak elénk számunkra idegen, szokatlan, vagy egyenesen kényelmetlen utakat. Isten útjai nem a mi útjaink, az Ő gondolatai nem a mi gondolataink (Ésaiás 55:8). Nekünk is, akárcsak Dávidnak, tanulnunk kell ezt az életet. Ebben a tekintetben gyermekek kell, hogy legyünk, hiszen életünk végéig taníthatóaknak kell maradnunk az Úr előtt.

Ha már jó néhány leckén túl is vagyunk az Úr iskolájában, akkor sem mondhatjuk, hogy eleget tanultunk már ahhoz, hogy egyedül is boldoguljunk. Dávid, a tapasztalt ember ugyanis ezt mondja: „vezess engem a te igazságodban…” vagyis folyamatos isteni vezetésre van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon az Úr útján.

Nekünk, akik Dáviddal együtt adventvárók vagyunk („mindennap várlak téged”) legyen ugyanez a ma reggeli kérésünk. Imádkozzunk, hogy jobban vágyjunk Isten útjai után, mint a világ csalfa örömei után. Gondoljunk többet a mi „szabadító Istenünkre”, akinek oly sokat köszönhetünk, s járja át szívünket a vele való közeli találkozás reménysége.

Csak az vágyik Isten útjai után, aki mindennap várja Őt! Várjuk Őt ma, holnap és holnapután, addig, amíg el nem jön, vagy amíg csak élünk. Várjuk Őt ma is, s kérjük, hogy tanítson minket az Ő ösvényeire és igazságára!

csütörtök, december 11, 2008

Isten útjai

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR.”
Ésaiás próféta könyve 55:8

Az ember önzően gondolkodik, Isten pedig önzetlenül. Isten a csillagok-szegélyezte utakon jár, a mi útjaink meg sokszor teljesen járhatatlanok. Isten teremti a lehetőségeket, Ő szabja az útirányt, mindig tudja, hova akar eljutni, és ez mindig teljesül is. Istent nem lehet zavarba hozni azzal, hogy megváltoztak a körülmények. Amikor mi találunk ki magunknak úticélokat és útirányokat, akkor annak mindig eltévedés a vége. Pedig rövidebbnek és simábbnak látszik a miénk Istenénél. De hosszútávon derül ki, hogy Istené vezet hamarabb a célhoz, még akkor is, ha úgy tűnik egy-egy kereszteződésnél, hogy sokáig vár Isten az útirány megmutatásával.

Isten gondolatai nem a mi gondolataink. Sajnos. Sok esetben ez egészen komoly mélységekig lesüllyedhet. Péter megdorgálta Jézust, óvta a kereszthaláltól, mert eljátszott a gondolattal, hogy még a végén igaz lehet, amit Jézus mond a kínzásokról. Megrémült tőle és elkezdett menekülni. Mivel a saját vágyait nem látta teljesedni ilyen fekete jövendölés mellett, ezért úgy döntött, hogy rábeszéli Jézust: legyen szebb a történet vége. Jézus dorgálása még Péterénél is erőteljesebb volt, amikor Jézus nem tettért, nem is az indíttatásért feddte meg Pétert, hanem a gondolkodásmódja forrása miatt. Az indíték fele még tiszta is lehetett – a rövidtávra néző szeretet képes ilyen túlzásokba esni –, de a másik fele egyrészt a nagyravágyástól, másrészt Isten útjainak el nem fogadása miatt lett az ellenség eszköze.

Amikor nem akarjuk elfogadni, amit Isten kínál nekünk, az mindig az őscsaló első hazugságainak egyikéből ered. Amikor azt hisszük, hogy Isten nélkül messzebbre jutunk, azt illusztráljuk, hogy tudunk mi egyedül is olyanok lenni, mint Isten. Ha Isten komolyabbnak lát egy-egy helyzetet, amiben mi nem látunk veszélyt, akkor elhisszük az ellenségnek, hogy nem halunk meg. Amikor Isten komolyan szétválasztja a jót a rossztól és bemutatja, hogy nincs egyezés a kettő között, de mi nem látunk éles szakadékot a kettő között, hanem még magyarázkodunk is, akkor mi is a jónak és gonosznak tudói akarunk lenni egyszerre.

Isten még nem magyarázta el, hogy miért engedi a Kainoknak, hogy megöljék az Ábeleket, vagy miért történhet az, hogy a Sodomából isteni közbelépéssel maradékként megmenekült Lótok gyerekei miért esnek nagyobb bűnbe, mint azok, akik miatt elpusztult a város, ahol éltek. Nem tudjuk, miért nem lehet hamarabb detronizálni a Saulokat, hogy ne szenvedjenek olyan sokáig tőlük a Dávidok, miért nem lehet megúszni a lepecsételt veremben eltöltött oroszlánszagú éjszakákat, vagy miért nem lehet gyors a csoda, hogy a lábunk nem is érinti a földet és rögtön berepülünk Kánaánba. Nem tudjuk, miért a Jeremiásoknak kell mocskos ciszternába kerülniük és miért az Ésaiásokat fűrészelik ketté. De arra sincs magyarázat, miért olyan kegyelmes Isten, hogy minden üdvözültnek egy tökéletes testet ad az örökkévalóságban eltöltött vég nélküli időre, de ezzel egyidőben Jézus viselni fogja azt az öt sebhelyet, ami miatt egyedül Ő lesz az egyetlen nem tökéletes testű lény az egész világegyetemben egy egész örökkévalóságon át. Maga a Teremtő, Akitől a tökéletesség származik, lesz az egyetlen, aki testben nem lesz tökéletes. Miattunk…

Ez valóban nem a mi gondolataink szerinti...

szerda, december 10, 2008

Szívből megszentelni az Urat

„Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.”
(Péter apostol első levele harmadik fejezet 15. vers)

Péter apostol itt Ézsaiás könyvét idézi bátorításként a szenvedéseket átélő közösség számára. „A seregek Urát: Őt szenteljétek meg, Őt féljétek, és Őt rettegjétek!” (Ézs.8:13) Akház királyt és Júdát szír támadás fenyegette, ő pedig, hogy megvédje az országot, az Asszír királlyal kívánt szövetséget kötni. Isten ekkor küldte el Ézsaiást, hogy ne kössön szentségtelen szövetséget, inkább bízzon az Örökkévalóban.

Az első században a keresztény gyülekezeteket Róma vérszomjas császárai végérvényesen meg akarták semmisíteni. Sok hívő az életét áldozta az arénákban, mintsem meghajoljon az uralkodó előtt, vagy tömjént hintett volna az istenek oltárán. Természetesen voltak olyanok is, akik saját, vagy családjaik életét féltve inkább engedtek a nyomásnak és engedményeket tettek.

Ma nem üldöz bennünket senki, mégis hozzánk is szólnak ezek a szavak. Az ellenség ma nem szemtől szembe támad, hanem álruhában alattomosan. Ha figyelmetlenek vagyunk könnyen a megalkuvás csapdájában találhatjuk magunkat.

Isten szívünkben való megszentelése azt jelenti, hogy jóban, rosszban kitartunk mellette, és nem keresünk más ’szövetségest’. Nem saját elképzelésünk szerint oldjuk meg a problémás helyzeteket, ahogy a Szentírás tanácsol.
Készen állni mindig, megfelelni a hitünkről egyszerűnek tűnhet, de vannak helyzetek, amikor legszívesebben elhallgatnánk, hogy kihez is tartozunk. Nemcsak beszédben tagadhatjuk meg Istent. A cselekedeteink, a viselkedésünk éppúgy elárulja, mi lakik, vagy ki lakik a szívünkben, mint szavaink.

Ne felejtsük el, „látványossága lettünk a világnak.” (1Kor.4:9), és minden mozdulatunk, szavunk válasz lesz, mely hitünket, vagy hitetlenségünket bizonyítja.

kedd, december 09, 2008

„…csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen…”

”Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké. "
(Dániel könyve 12,3)

Gyerekkoromban (elég szeles lévén) egy nyári éjszakán a barátommal gondoltunk egyet, s a tanyájuk szalmafedelű istállójának tetején töltöttük az éjszakát. Felejthetetlen élmény lett számomra. Még ma is érzem a szalma finom, kesernyés illatát, hallom a pihenő állatok neszeit, emlékszem a szabadság páratlan érzésére, a kalandra, no és a csillagoktól hemzsegő gyönyörű égboltra. Ha nem akartam volna látni, sem tehettem volna mást ott a tetőn. Amerre csak nézel, minden felé szikrázó csillagokat látsz, melyeket semmi, de semmi nem takar el előled. Volt valami ünnepélyesség ebben az eseményben. Talán közelebb voltam Istenhez? Nem tudom.

Mai igénket olvasva úgy látom, a bölcs Dániel prófétát is megfogta a látvány. Ahogyan földünk történelmének utolsó időszakáról ír, talán épp feltekint a ragyogó égboltra, ahonnan mintha az egymást követő korszakok hitvallói integetnének neki mutatva a helyes irányt.

Bizony nem túlzás azt mondani, hogy úgy van szükség a hívő emberre, mint az égen a csillagra. Leginkább éjszakai túrán, vagy egyéb nem várt éjszakai esemény kapcsán értékelődik fel a tiszta, holdsugaras égbolt. Az ókori ember azonban gps-e nem lévén, a navigációs rendszerét is a csillagokban találta meg. Megfigyelések alapján napnyugta után is pontosan tudták merre kell tovább haladniuk, hogy céljukat elérjék.

Most, ahogy írok, döbbenek rá, milyen elhívásom is van nekem, mint keresztény embernek. Amit mondok, ahogy mondom, ahogyan élek, az bizony vezet embereket, ahogyan a csillagok az éjszakai utazót. Balgaság lenne ezt mondani: az én dolgom, hogy élek, mindenki találja meg a maga útját. Isten úgy határozott, hogy nem angyalokat küld, hanem Téged és engem, hogy világítsunk azoknak, akik tétován keresgélnek az élet sötétjében.
A jó hír az, hogy Ő bízik bennünk és megadja a szükséges képességeket a vezetéshez. Talán ma is küld valakit hozzánk…

hétfő, december 08, 2008

Megmutatja magát az Úr

„Én mondtam meg, hogy megszabadítalak, én hirdettem, nem valamelyik idegen isten. Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr -, hogy én Isten vagyok.”

(Ézsaiás könyve 43:12)

„Ugye megmondtam!” - mondja a szülő a gyerekének, aki a figyelmeztetés ellenére rosszat tesz, és szembesül fájdalmas következményével.
„Ugye megmondtam!” - mondja a magát okosnak tartó ember, miközben a másik kárán örvend.
„Hát nem megmondtam?” - kérdezi kioktatóan, vagy szánakozva valaki, miután látja, hogy bajba kerültünk.
Amikor Isten szól, nem kioktatni akar, hanem szeretne ráébreszteni bennünket, hogy ő nemcsak megmondja előre, hogy mi fog történni, hanem meg is szabadít a bajból. Isten nem utólag okoskodik, mint, ahogy mi szoktunk, hanem előre kijelenti azt, amit számunkra fontosnak tart.
Mai igénk elsősorban azoknak a „vakoknak” szól, akik egyszerűen nem látják meg Isten jelenlétét a mindennapokban. A szabadulás tapasztalata az a közös alap, melyet minden hívőnek át kell élnie. A teremtésről könnyű elfeledkezni, de a szabadulás ajándéka ma is éppolyan aktualitással bír, mint annak idején. „Én mondtam meg, én hirdettem ki előre, én vittem véghez” – mondja Urunk.
Nem a véletlen műve, nem a „sors” keze ami velünk történt. Ez Isten terve. Megszabadít a bajból, a bűnből, a bűn átkától.
Erre csak Ő képes, mert egyedül Ő az Isten. Milyen jó lenne ma meglátni Urunkat. Milyen jó lenne, ha akkor is meglátnánk, ha éppen nem bizonygatja feltűnő módon jelenlétét és hatalmát. Jó lenne tanúskodni Róla hitelesen és örömmel!

vasárnap, december 07, 2008

Kedves Olvasók! Szombatonként is megjelenik reggeli dicséret e hét végétől!
Ne félj, ne csüggedj!

„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.”
Ézsaiás 41:10

A félelem úgy működik, mint egy nagyító. Kiemeli a részleteket. Emlékeznek a biológia órákra, amikor egy-egy levél, bogár került a górcső alá? Nagyon érdekesek, sokszor szépek a részletek. A szép és színpompás kukac nagyított felvételét megcsodáljuk ugyan, de azért legtöbbünk továbbra sem venné kézbe. Bárhogy is csodáljuk vagy szörnyülködünk is felettük, az egészen egyértelmű, hogy a levél bizony levél, a bogár pedig bogár marad. Bármely ijesztő is egy csáp, sosem lesz belőle agyar. Az nem más, mint egy felnagyított részlet.

Az életben sokszor tréfálja meg az embert a félelem. Felnagyít egy részletet, és mi máris egész életstratégiát építünk ki, hogy elkerüljük a legrosszabbat. Amikor a részlet betölti a horizontot, akkor pedig eluralkodik a lelken a csüggedés. Ráadásul a félelemnek és a csüggedésnek van egy nagyon kellemetlen tulajdonsága is: fertőző. Ezért figyelmeztet az apostol: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsidókhoz írt elvél 12:15).

Isten a félelemmel és a csüggedéssel úgy veszi fel a harcot szívünkben, hogy rámutat az egészre: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened!” Felnézve a csillagos égre, eszünkbe juthat annak nagysága, aki mindent teremtett. Megcsodálva a hópelyhet, eltöltheti lelkünket annak gondoskodása, aki ilyen apró részletekre is ügyel. Mert a világban az igazán fontos: Isten! Milyen jó tudni, hogy „… nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Apostolok Cselekedetei 17:28) Isten ott van minden emberi életben, ott áll mellettünk a legmegtörtebb állapotban is. Nemcsak egyszerűen együtt érez, vagy csalóka módon próbál vigasztalni, ahogyan mi emberek hadonászunk a közhelyekkel, melyek csak arra jók, hogy eltakarják a valóságot. Azt, hogy nem tudunk segíteni. Isten megáll mellettünk és megerősít, hogy szembe tudjunk fordulni a félelem forrásával. Megsegít, hiszen nincs módunkban, hogy megküzdjünk a sötétséggel egymagunk. És „győzelmes jobbjával támogat”, azaz átvezet azon a részen, ahol mi még nem jártunk, sőt kételkedünk benne, hogy van út egyáltalán. Mert Jézus utat nyitott - túl szenvedésen és halálon, túl csüggedésen és félelmen - a szerető Isten jelenlétébe.

Azt mondják, hogy „jobb félni, mint megijedni”. Isten azt mondja, jobb hinni, mit félni!

péntek, december 05, 2008

Igazi szolgálat

„De te józan légy mindenekben, szenvedj,
az evangyélista munkáját cselekedd,
szolgálatodat teljesen betöltsd.”
2 Timótheus 4:5

Pál apostol nagyon tömören fogalmazza meg a legfontosabb üzenetét fiatal munkatársának, Timótheusnak. A szöveg akkor érthető teljesen, ha a fejezet első versétől kezdve elolvassuk.

A második versben Pál apostol, az ige minden körülmények között való hirdetésére kéri fel fiatal munkatársát. A harmadik és negyedik versben értjük meg, miért olyan fontos az alkalmas és alkalmatlan(!) időket kihasználni a prédikálásra. „Mert lesz idő…” vagyis nagyon közel van már ez az idő, amikor az egészséges tudomány már nem lesz kelendő, az emberek valami izgalmasra, érzékire, szenzációra vágynak.

Ezen a háttéren hangzik az ötödik versben megfogalmazott felhívás:

„De te józan légy mindenekben…” azaz gyakorold az önmegtartóztatást az élet minden területén. Amíg a világ jelszava: „minden szabad nékem”, addig az Isten embere nagyon jól tudja, hogy a szabadsággal csak akkor bánik bölcsen, ha azt az Isten által körbehatárolt területen belül teszi. Azon túl a pusztulás vár az oda merészkedőkre, hiszen „nem minden használ” (1Korinthus 6:12,23).

„Szenvedj” vagyis ne a saját kényelmét keresse, hanem legyen kész kellemetlenségek elhordozására is, ha ezzel mások megmentését tudja előmozdítani. Ezt a gondolatot tükrözi a fejezet második verse is az „alkalmatlan idő” említésével. Sokkal könnyebben hordozza el az ember a nehézségeket, ha előre fel tud készülni azok fogadására, s nem meglepetésszerűen érik azok.

„Az evangyélista munkáját cselekedd” Timótheus feladata nagyon világos: prédikálnia kell az evangéliumot, a jó hírt! Istennek a bűnösök felé irányuló szeretetéről beszélni a legfontosabb feladat, mert a kegyelem idején az egész világnak meg kell ismernie, hogy Isten a szeretet. Timótheus nem foglalhatja el magát mással, nem veheti el az idejét egyéb mulandó foglalatosság, hiszen az ő feladata, hogy Isten igéjét hirdesse mindenkinek.

„Szolgálatodat teljesen betöltsd”, vagyis feladatát maradéktalanul végezze el, úgy, mint aki nem embereknek, hanem Istennek kíván tetszeni (Galata 1:10; Efézus 6:6). Pál itt kéri munkatársát, hogy legyen hű küldetéséhez, elhívatásához. Talán több elismerést kapna, illetve több sikerélménye lenne, ha az emberek elvárása szerint tanítana, beszélne, de így Isten iránt válna hűtlenné. Az Úr szolgája nem teheti meg, hogy az Ige üzenetének tisztaságát, erejét vagy kritériumait kisebbítse, alább szállítsa annak érdekében, hogy nagyobb elfogadásban részesüljön. „A világnak emberekre van a legnagyobb szüksége - olyanokra, akik el nem adhatók és meg nem vesztegethetők; olyan emberekre, akik lelkük mélyéig igazak és becsületesek; olyan emberekre, akik merik a bűnt nevén nevezni; olyan emberekre, akik az iránytű pontosságával teljesítik kötelességüket; olyan emberekre, akik kiállnak az igazság mellett, szakadjon bár az ég!” (Ellen Gould White: Előtted az élet, Advent Kiadó, Budapest, 1992. p.55.)

A Timótheusnak szóló felhívás, ma nekünk szól! Ajánljuk fel életünket az Úrnak való szolgálatra. Éljünk, munkálkodjunk Pál apostol tanácsai szerint. Isten erre kér ma bennünket!

csütörtök, december 04, 2008

Az élet fája

A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak.
Jelenések könyve 22:2

Isten és a Bárány trónusából ered az élet folyója. Az élet folyójának két ága között áll az élet fája. Ha eddig kérdéseid lettek volna egyetlen pillanatig is afelől, hogy milyen módon lesz örök életünk az Újföldön, akkor négy bizonyítékot is kaphatsz erre.

Isten jelenlétében nem lehet meghalni, csak élni. Ha ez nem lenne elég, akkor ihatsz az élet vizéből. Ha még mindig kétségeid lennének az örök élet szünetnélküliségét illetően, akkor emlékeztetlek, hogy lehetőséged állandó lesz enni az élet fájának a gyümölcséből. Nem kell félni, hogy egy évben csak rövid időszak áll rendelkezésünkre a gyümölcsfogyasztásra, mert minden hónapban lesz belőle. De ha még mindig lennének kételyeid, nyugodj meg, mert még a fa levelei is gyógyító erővel bírnak. Kell ennél több? Isten jelenléte, az élet vize, az élet fájának gyümölcse és még gyógyító levelek is? Isten jelenléte bőven elég lett volna ahhoz, hogy tudjuk, hogy elmondhatatlanul gyönyörű és csodálatos lesz.

Régen azt hittem, hogy Isten azért Isten, hogy eszközök nélkül is mindent meg tud tenni. Pedig ez nem így van. Amikor Izrael népe kivonult Egyiptomból, Isten nem úgy tett csodát, hogy odaértek a vízfalakkal szegélyezett, középen sugárúttal díszített Vörös-tengerhez, hogy a nép átmehessen, hanem Isten erős keleti széllel egész éjjel hajtotta vissza a tengert. Illés is kapott ételt nem közvetlenül Isten kezéből, hanem a hollók csőréből, mégis Istentől származott az az étel is, nem kevésbé, mint az, amit angyal hozott neki.

Isten nem lesz kisebb azért, mert az Újföldön nem egy varázsszóra kapunk örök életet, hanem az élet vize és az élet fája fogja azt megújítani bennünk Isten kegyelméből. Az eszközök használata nem teszi kisebbé a használót.

De miért kell a pogányoknak, vagy a népeknek meggyógyulni, ha ott már nem lesz beteg ember? Miért kell gyógyító leveleket fogyasztanunk, hiszen nem leszünk betegek?

Isten nemcsak eszközöket használ, hanem a fokozatosság elvét is. Nem egyszerre veszítette el Ádám az Édenkertet: először elbújt Istentől, majd Isten nem engedte meg többé, hogy az Édenben lakjanak, azután pedig hosszú évszázadok múlva Ádámnak meg kellett halnia. Ez a végkifejlet már benne volt abban a mozdulatban, amikor Ádám beleharapott a tiltott gyümölcsbe. Bár nem azonnal lett osztályrésze, de az a pillanat volt a meghatározó.

Isten ugyanilyen fokozatosan adja majd nekünk azt a teljes tökéletességet, ami a miénk lehetett volna, ha a bűn nem jön be a világba. Az első lépés az lesz, amit a Biblia átváltozásnak hív, amikor tökéletes testtel támadnak fel a halottak, az élők pedig egy szempillantás alatt elváltoznak. De ez a tökéletesség olyan, amit még mindig lehet fokozni. Ellen G. White írja, hogy az a testmagasság, amivel az Újföldre megyünk, nem a végleges lesz, hanem ott fel fogunk nőni. Ugyanez érvényes lehet a gyógyulásra is, ami ugyan a mi fogalmaink szerint makulátlanul tökéletes lesz az elváltozás pillanatában is, de ez nem a fejleszthetetlenséget, hanem a romlásnélküliséget jelenti. A tökéletesség ezek szerint még a megváltozott világban is állandó növekedést jelent.

Milyen lehet az a növekedés, ami a tökéletesről indul, semmi sem gátolja, sőt minden nemcsak a szintentartásért, hanem a fejlődésért dolgozik egy örökkévalóságon át? Én szeretném megtapasztalni!

szerda, december 03, 2008

A jó hír vivője

„Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, a ki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, a ki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!”
(Ézsaiás könyve 52. fejezet 7. vers)

Világunkban nap, mint nap milliónyi információ bombáz bennünket. A különböző médiákban egymást érik a híradások, melyek többsége katasztrófákról, balesetekről, botrányokról szól. Ma a jó hír nem hír.

Viszont az ókorban nem sokan vállalták volna a mai hírek közlését. A rossz hírek közlőit ugyanis a legtöbb esetben megbüntették, vagy nem egyszer megölték. A jó hír közlőjét azonban gazdagon megjutalmazták.

Az evangélium szó nemcsak jó hírt, hanem a jó hírért járó jutalmat is jelentette. S mennyit változott a világ, ma olyan hírekért fizetünk, melyek többsége érzelmeink felkorbácsolását, csüggedést, hitetlenséget, és közönyt vált ki belőlünk.

De mit is jelent jó hírt vinni? Mit jelent örömmondónak lenni?

Ahogy az evangélium hirdetését végezzük akár nyilvános, akár személyes módszerrel rá kell jönnünk Jézus eljöveteléről szóló jó hír átadása nem csupán információcsere. Ha elegendő lenne az evangéliumról tudni, már mindenki keresztény lenne. A jó hír értékét csak akkor érthetjük meg, ha magunk is valamilyen szinten átélői leszünk az örömhírnek. Mondhatni, az evangélium esetében a hírmondónak akkor ér célba az üzenete, ha szavait az élete támasztja alá.

„Isten szolgáinak a kibeszélhetetlen ajándék dicsőségét és gazdagságát kell másoknak bemutatniuk. Krisztus csodálatos szeretete megolvasztja és leigázza a szíveket, miközben a tantételek puszta ismételgetésével nem érünk el, és nem végzünk el semmit.” (E.G.White: Jézus élete 733.o.)

Talán elcsüggedünk, amikor kiváló szónoki képességgel megáldott evangélizátort hallgatunk, mivel mi nem tudunk így beszélni. De higgyük el, hogy nem beszédben áll az Isten Országa, hanem a szeretet megélésében.

„Ne vélje egy prédikátor sem, hogy ékesen szóló prédikációk által lelkeket téríthet meg. Aki másokat tanít, kérje Istentől, hogy az Ő Szentlelkével beteljen, és tegye képessé arra, hogy Krisztust mint a bűnös ember egyetlen reménységét tudja bemutatni. Szóvirágok, kellemes történetek vagy pedig nem az alkalomhoz illő anekdoták a bűnöst nem ébresztik bűnbánatra. Az emberek az ilyen beszédet úgy hallgatják meg, mint egy kellemes dalt. Az üzenet, amelyet a bűnösnek hallania kell, ez: "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn. 3:16) Az evangélium elfogadása nem a művelt bizonyságtevéstől, szép előadástól vagy mélyreható érvelésektől függ, hanem az egyszerűségtől és az azokhoz való alkalmazkodástól, az "élet kenyere" éhezésétől.” (E.G.White: Evangélium szolgái 97.o.)

Kérjük együtt Jézust, hogy segítsen már a mai napon gyakorolni, hogy mind szavaink, mind tetteink Őt hirdesse, aki mindannyiunk Szabadítója.

kedd, december 02, 2008

Kincs, ami van!

"A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által."

Timóteushoz írt második levél 1,14


Amikor először elolvastam mai szakaszunkat, Petőfi János Vitézére gondoltam, abban pedig a Tündér ország kapuiban álló őrökre. Ahogy felidéződik bennem gyerekkorom egyik kedves olvasmánya, magam előtt látom a három medvét, az oroszlánokat, szám szerint hármat és a sárkányt, ahogyan védelmezik a rájuk bízott kincset, egy a halandó ember számára elérhetetlen, csodálatos világot.

Mielőtt arra gondolnánk, hogy ez csak a mesékben létezik, emlékeztetek, hogy a Biblia szerint ma éppen egy „ordító oroszlánnal” van találkozónk. A küzdelem valami jóért annyira természetessé vált, mint a levegővétel. A rossz magától jön, de a jóért bizony meg kell küzdeni.

Pál apostol a megelőző versekben az evangélium bennünk megszülető jó híréről, a Jézus Krisztusba, mint Üdvözítőbe vetett hitről ír fiatal barátjának, Timóteusnak. A sokat megélt, öregedő egykori rabbi szavaiban nyoma sincs a fölényességnek. Annál inkább az egészséges, örömtől duzzadó keresztény hitnek, tudniillik, hogy Jézusért érdemes naponta kockára tenni az életünket. Tudja, miről beszél! Bebörtönzések, verések, félholtra kövezés jelzik bizonyságtevő, az evangélium jó hírét őrző életének főbb állomásait.

Őrizzük a drága kincset! Pál ezt úgy tette, hogy amerre csak járt hirdette Jézust. Nem éppen egy őrző-védő cég emberére valló viselkedés ugye? Ez azért van, mert a keresztény küzdelme nem védekezést jelent. Abban a pillanatban, amikor statikussá, merevvé vált a hitem, elvesztettem a küzdelmet. A keresztény hit dinamikus, éppen ezért folyamatos mozgásban tart. Így a keresztény állandóan változik, formálódik, új tapasztalatokat szerez, tágul a látása, más szóval sáfárkodik a birtokában lévő kinccsel. Ahogyan az emmausi tanítványok, szívükben őrizve a friss élményt rohantak az éjszaka kellős közepén, s vitték a hírt a feltámadt Megváltóról.

Van itt még valami. Olyan felszabadító, hogy amikor megtorpannánk az „őrizésben”, van Valaki, Aki szelíden, finoman újra felruház a győzelemhez szükséges erővel. Jó tudni, hogy a Szentlélek akkor lesz igazán aktív bennünk, amikor belátjuk, hogy hitünk megélése is csak kegyelem.
Azt hiszem inspiráló ezzel az üzenettel munkába indulni.

hétfő, december 01, 2008

Ne felejtsünk el jót tenni!

„Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét. A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.

(Zsidókhoz írt levél 13:15-16)


Az ószövetségi istentiszteleti rendszer után nem volt könnyű „átprogramozni” a zsidókból lett keresztények agyát. A Zsidókhoz írt levél írója erre vállalkozott. Rendkívüli alapossággal körüljárja a szentélyszolgálat elemeit, és üzenetét, elmondja, hogy Jézus a Főpap és az áldozati Bárány.

Miért volt erre szükség? Valószínűleg azért, mert hiába gyakorolták nemzedékeken keresztül a különböző liturgiákat, és istentiszteletei elemeket, épp a lényeget nem látták meg, hogy mindez Krisztusról szól.
Az ártatlan áldozati Bárány leölése, a vér, a megtisztulás lehetősége Jézust tárta eléjük. Viszont, bármilyen jelentőségteljes és megtervezett legyen is egy cselekvési sorozat, egy idő után elveszíti erejét. A kezdetben talán undort kiváltó gyilkolás rövid időn belül rideg és közönyös mészárlássá alakul, miközben mindez az istentisztelet és bűnvallás jelképe volt.

Mi a helyzet az újszövetségi időkben? A fiatal keresztények talán felsóhajtottak, hogy végre megszabadulhattak ettől a körülményes rendszertől. Hamar megszokták ezt is és lélekben való imádás is veszélybe került.
Mai szakaszunk azt mondja, hogy az áldozati rendszer valójában soha nem szűnt meg. Akkor is és most is Isten elé járulunk, csak éppen az áldozat formája változott meg. Két dologról van itt szó. Az egyik áldozat: Isten dicsőítése. „Ezért Jézuson keresztül szüntelenül vigyük Isten elé áldozatunkat: dicsérjük őt szívvel-lélekkel, és hirdessük dicsőségét.” (15.vers – Egyszerű fordítás)
Mindennapi áldozatunk, mellyel Istent dicsőítjük, mi vagyunk. Amit teszünk, vagy mondunk, Isten dicsőségét szolgálhatja.

A második gondolat is kapcsolódik ehhez: a jótékonyság és az adakozás is Istent dicsőíti. Vajon miért? Vajon miért gyönyörködik ebben Isten? Azért mert ezekben fejezzük ki a bennünk lévő szeretetet. Aki odaadta magát Istennek, nem lesz számára nehézség, hogy másoknak is segítséget nyújtson.
Jótékonykodni, adakozni nem csupán szociális segítségnyújtás, hanem elsősorban egy Istentisztelet, mikor Isten örömmel látja, hogy teremtményei törődnek egymással is, nemcsak magukkal.

vasárnap, november 30, 2008

A Szentlélek ajándéka

„Mert akit Isten küldött, az az Isten igéit mondja, Ő ugyanis a Lelket nem mértékkel adja.”
János evangéliuma 3:34

A keresztény életnek van egy visszatérő tapasztalata. Mit jelent, hogy Isten nem hagy bennünket egyedül, ha bizonyságot kell tennünk hitünkről. Kemény kérdések hangzanak el az evangelizáción vagy éppen személyes beszélgetésekben. Sokszor összeszorul a gyomrom: tudok erre egyáltalán értelmes választ adni? Még nehezebb akkor, amikor emberek választ keresnek egy-egy nehéz élethelyzetre, tragédiára. Sokszor nem is az aggaszt, hogy tudom-e a választ, hiszen nem tudhatunk mindent, hanem hogy értem-e a kérdést.

Amikor van rá időm, próbálgatom a válaszokat. Úgy vagyok, mint a bálba induló lány a ruhákkal, amiket felpróbál, aztán az ágyra dob. Én is próbálgatom a mondatokat, egyiket a másik után, és sorban megállapítom, hogy nem jók. A meglepetés akkor ér, amikor az imádság után csak úgy „magától” jönnek a szavak. Sokszor csak utólag tudom meg, miért is annak kellett elhangzania akkor és ott.

Jézusnak különleges érzéke volt, hogy a megfelelő szavakat mondja beszélgetőtársának. Nikodémusnak, aki hízeleg, ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” (János evangéliuma 3:3) Jézus egy pillanat alatt átlátta, hogy beszélgetőtársának szükséges személyesen közelednie Istenhez. A szamáriai asszonynak, aki megpróbálja megváltoztatni a beszélgetés témáját, így szólt: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” „Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza!” (János evangéliuma 4:14, 16) Jézus azonnal meglátta, hogy ennek az asszonynak üres az élete és szüksége van új, rendezett kapcsolatokra. Júdásnak, aki éppen elárulta Őt, ezt mondta: „Barátom, hát ezért jöttél!” Akármennyire is különbözőek ezek az emberek, körülményeik és a Jézus válaszai, egy közös bennük: Jézus meg akarta menteni az embereket. Közelebb akarta vezetni őket Isten országához. Szerette volna, ha felismerik valódi helyzetüket és ráébrednek valós szükségleteikre. Hiszen ezt jelentette számára Isten Fiának lenni: „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János evangéliuma 10:10)

Isten a reggeli dicséret versén keresztül azt ígéri nekünk is – Isten gyermekeinek – hogy az Ő igéit fogjuk mondani a Lélek befolyása alatt. Ennek egyetlen feltétele van: az Ő követe kell legyünk. Legyen beszélgetőtársunk érdeklődő – mint Nikodémus -, bujdosó – mint a szamáriai asszony-, vagy akár ellenség – mint Júdás: Istennek van számukra egy fontos mondata általunk. Bárcsak mi is imádkozó szívvel keresnénk a lehetőséget a beszélgetések alatt, hogy közelebb vezessük az embereket Istenhez és a megváltáshoz!

péntek, november 28, 2008

Isten az, aki megbékéltet

„Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az;
a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.
Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát.”
2Korinthus 5:17-18

Minden bűn lázadás Isten rendje ellen. Mivel „nincsen csak egy igaz is” (Róma 3:10), ezért mindannyian Isten elleni lázadók vagyunk. De Isten a hozzánk való jóságát és szeretetét abban mutatta meg, hogy lázadó, bűnös állapotunkban Krisztust odaadta értünk (Róma 5:8). Így a bűnbánó bűnösnek kegyelmet hirdethetett. A mai ige azt ígéri, hogy ha hiszünk Krisztusban, s életünket a benne való hitben éljük, akkor újakká leszünk, a régi dolgokat Isten nem hánytorgatja fel, hiszen azok megbocsáttattak.

Az újjászületést Isten munkálja bennünk. Az Ő érdeme, Szentlelke munkájának eredménye, hogy békességre juthattunk a Mindenható Istennel. A békesség nem Isten elveinek leszállításával született meg, hanem azzal, hogy szembefordultunk a bűnnel, régi önző szokásainkkal. Milyen csodálatos Isten kegyelmének hosszúsága és végtelensége, ahogyan ez a két ige elénk tárja. Az Úr volt a megbántott fél, mégis ő kereste, és ma is keresi a megbékélés útját, lehetőségét velünk.

Isten nemcsak megbékéltetni akar Önmagával minket, hanem be kíván vonni a békéltetés szolgálatába. Ez aztán a bizalom és a megbocsátás magasiskolája! Nem is olyan régen még Isten ellenségei voltunk „gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmeink miatt” (Kolossé 1:21), most pedig Isten nagyköveteiül választott minket, hogy szeretetét, kegyelmét hirdessük az emberek között ebben a bűnnel terhelt világban.

Nem fejeződik be a keresztény élet azzal, hogy megtaláltuk Krisztust. Nem elegendő, ha csak magunk élvezzük Isten bocsánatát és ajándékának javait. Felelősségünk, s egyben kiváltságunk is, hogy életünkön, szavainkon és tetteinket keresztül megjelenítsük Jézus Krisztus csodálatos kegyelemét a körülöttünk élők számára. Isten számít ránk a lélekmentés szolgálatában, mert nemcsak bennünket kíván üdvözíteni, hanem azokat is, akik a mi beszédünkre hiszen Őbenne.

Adja az Úr, hogy ma is az ő békehírnökei lehessünk, akik által sokan megtalálják az Istennel való megbékélés, a bűnnel való szembefordulás útját, továbbá közreműködésünk által sokan megtalálják életük igazi értelmét: Jézus Krisztust!

csütörtök, november 27, 2008

Diadalra vezet az Úr

„De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt.”
Pál második levele a korinthusiakhoz 2:14

Jó illat, ismeret és diadal? Hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz? Diadal és jó illat? A diadal általában nem szokott azonnal jó illattal járni. Később igen, de a diadal pillanata általában verejtéktől nedves. Ismeret és diadal? Ők ketten talán egymáshoz tartoznak, mert igazi ismeret nélkül nem tudod hol és mi ellen kell harcolnod. Jó illat és ismeret? Ha valakit ismersz, akkor megismered az illatáról is, és nem érdemes olyan valakit párodnak választani, akinek az illatát nem tudod elviselni.

Csodálatos, ha jó illat van körülöttünk. Az ellenkezője viszont nagyon taszító tud lenni. Nem tudunk egy rossz szag elől menekülni, mert elég gyakran kell levegőt vennünk. Egy poszter előtt mehetünk csukott szemmel, vagy nem arrafelé figyelve, de a szagok elől nem menekülhetünk. Milyen szomorú, hogy a jó illatokat olyan gyorsan megszokja az orrunk, hogy nem sokáig érezzük, mert természetessé kezd válni.

Egy jó illatot nem lehet szavakkal leírni. Nem tudod elmondani, milyen illata van egy virágnak akkor, ha az illető nem érez semmit belőle. Az illatok leírásánál pedig igazán nincsenek olyan szavaink, amelyek csak illatokra vonatkoznának: vagy virágokhoz, vagy ízekhez hasonlítjuk, vagy tapintással érzékelhető tulajdonsággal írjuk le őket. Beszélünk orgonaillatról, meg gyöngyvirágillatról, vagy édes és száraz illatokról. Illatokról valójában beszélni nem lehet, csak apellálni arra, hogy a hallgató már tapasztalt olyant, amihez hasonlítanánk azt.

A divat és kozmetika világában beszélnek illat és személyiség kapcsolatáról, csábító illatokról. Valóban van kapcsolat illat és személyiség között. Vannak olyan emberek, akik illatoznak, mert nem a maguk személyiségét akarják rákényszeríteni másokra, hanem Valaki másnak a személyét engedik illatozni a maguké helyett. Mert az egyszeres személyiség (akinek csak sajátja van, de nincs felülről kapott) izzadságszagú és erőltetett. Akinek van átformálódott, felülről és belülről ajándékba kapott, de érte megszenvedett személyisége, azok a jó illatú emberek.

A mi diadalunk az, hogy Isten vezet minket, Istené pedig az, ha végre nem rólunk, hanem Róla szólhat az élet. Nem azért, mintha Ő egy olyan kényúr lenne, akit állandóan dicsőíteni kell, hanem Ő tudja, hogy bennünket arra teremtett, hogy tükrözni tudjunk. Tükrözni azt, akivel a gondolatainkban foglalkozunk.

Akkor leszünk mi is diadalmas emberek, ha engedjük, hogy Isten vezessen bennünket a győzelemre azzal, hogy a Vele való kapcsolat érzete átüt a mi életünkön. Mindezt azért teszi lehetővé Isten nekünk és azért ajándékoz meg ezzel a kiváltsággal, hogy mások is megérezzék a jó illatot. Önzetlen diadal. Istennek is, nekünk is!