kedd, április 25, 2017

Hála és dícséret

„Milyen jó hálát adni az ÚRnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges, 
hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel...”


Zsoltárok könyve 92. fejezet 2-3. verse.



Olvassuk el az egész zsoltárt! Nem hosszú és megéri! A zsoltáríró a középpontba Isten igazságos és nagyszerű kormányzását helyezi. Amikor a „Felséges” szót említi, a Kánaánban az istenek királyát jelentett. Isten hűségét mindenkor hirdetni kell! Nappal és éjjel egyaránt. Az ókori keleti ember felfogása szerint, amikor az éj leszállt, elkezdtek munkálkodni az ellenséges hatalmak. Ez a zsoltár éppen arról beszél, hogy az Úr, nem csak nappal Úr, hanem mindig!

Hittan órán a gyerekek egyszer megkérdezték: „Mit csinál az Úr nappal?” Kérdeztem vissza: „miért, szerinted mit csinál éjjel?” Érkezett a válasz: „éjszaka ugye alszunk, és valakinek vigyáznia kell ránk, de nappal, amikor felkelünk akkor már nincs sok dolga velünk, mert a szüleink vigyáznak ránk...” Aranyosak, de a gondolkodásuk eltérést mutatott az ókori keleti emberéhez képest, vagyis éjszaka megvan az Úr dolga, de nappal nincs szükség rá. Ez a gondolkodásmód nemcsak a gyermekeket jellemzi. A sok teendő között, néha még imádkozni is elfelejtünk, és talán csak este szánunk néhány percet az Úrra addig, amíg aztán álomba nem merülünk a fáradtságtól. De ki adott erőt, hogy egész nap tudj dolgozni? Ki adta az egészséget, hogy tudj tenni valamit, bármiről is legyen szó? Kinek köszönheted meg azt, hogy ma reggel is kinyithattad a szemed? Sok dolog, amelyet természetesnek tartunk.


Legyen gondunk arra, hogy foglalkozzunk a lelki egészségünkkel a mai nap is, aminek szervez része a hála, mert jó hálát adni! 

hétfő, április 24, 2017

Isten a mi oltalmunk és erősségünk


Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban.
Zsoltár 46:2

Mindannyian biztonságra, védettségre, oltalomra vágyunk, ami természetes. Azonban éppen a mi világunk képes ezt a legkevésbé megadni: tele van nyomorúsággal, veszélyekkel, fenyegetéssel, és még ott is ki vagyunk szolgáltatva a gazdasági és társadalmi folyamatoknak és ezzel együtt a létbizonytalanságnak, ahol éppen nem pusztítanak háborúk vagy természeti csapások (éhínség és más katasztrófák).

Egy ilyen világban egyedül Isten lehet az oltalmunk és erősségünk. Ő ma is éppúgy meg tud szabadítani Sátán támadásaitól mint amikor egyetlen éjszaka leforgása alatt egyetlen angyala 185 ezer katonát vágott le az ellenséges táborból (2Kir.19:35), vagy éppen a tüzesen égő kemencéből mentette meg az övéit (Dán. 3. fejezet). Nem „rövidült meg a keze”, ahogy a Szentírás nagyon képiesen fogalmaz (4Móz.11:23) vagyis ma is képes megszabadítani minden szorultságból és bármilyen élethelyzetből.

Isten szabadítására várva azonban nem csak arra kell vigyáznunk, hogy ne essünk a kicsinyhitűség hibájába (ti. hogy képes-e segíteni az adott helyzetben), hanem arra is, hogy ne nyilatkozzunk helyette arról, hogy mi fog történni, mit és hogyan fog intézni, hiszen miközben megszabadította Dánielt az oroszlánok verméből (Dán. 6.), a társait pedig az égő kemencéből (Dán. 3.), Keresztelő Jánost és Lázárt ugyanakkor – sok más vértanúval egyetemben – engedte meghalni. Lázár esetében tudjuk, hogy azért várt, hogy még nagyobb legyen a csoda. A többi esetben is bizonyosan valamilyen szempont vezette. 

Ezért fontos, hogy mindig úgy gondolkozzunk és nyilatkozzunk, mint Dániel ama három társa: a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani… De ha nem tenné is... mi a te isteneidnek nem szolgálunk” (Dán. 3,17-18).

vasárnap, április 23, 2017

Megéri

„Akinek szilárd a jelleme, azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik.”
Ézsaiás könyve 26:3

A mindennapi híreket böngészve felteszed magadnak a kérdést. Megéri? Megéri az elveidhez ragaszkodni, kitartani a jó mellett, és ezt a szemléletet adni tovább az utókornak? És Isten egy különleges módon adja meg a választ a benned bolyongó kérdésekre. 

Épp a játszótéren sétálsz a Pöttömmel. Egyik csúszda, másik csúszda, harmadik csúszda. Mászóka, ugri-bugri, és végül felfedezi a homokozót is. Nincs túl jó idő, ezt érzi ő is, úgyhogy csak kultúráltan pakolgatja kis kezével a homokot egy vödörből az emelvény másik oldalán lévő csőbe. Tetszik neki a dolog, és te csak nézed boldogan, ahogy játszik. Közben kérdezget, te válaszolsz. Az egész idilli és megnyugtató. 

Aztán megjelenik egy picikét idősebb kisfiú a homokozóban, felismered, ő jött be az anyukájával pont utánatok a kapun. A kisfiú is kedvesen kérdezgeti édesanyját. "Apácska hol van?" "Apácskának van egy kis dolga még, de hazafelé talalkozunk vele." 

Ő is fellép az emelvényre, megtetszik neki az a művelet, amit Pöttöm végez. A lányod épp egy újabb adag homokot szeretne markolni, miközben a kisfiú még ott áll a vödörnél. És ekkor elhangzik az, ami mindent egy csapásra helyretesz benned. "Parancsoljon, Kisasszony!" - ejti ki a kisfiú a mesebeli mondatot a világ legtermészetesebb módján.

Szemed tágra nyílik, szívedet pedig elönti valami különleges boldogság. "Parancsoljon, Kisasszony!" Az anyukával összemosolyogtok, és érzed, ennek így kell lennie. És megéri. Mindig megéri. 

Megéri kedvesnek, türelmesnek lenni, megéri kitartani az elvek mellett, megéri ragaszkodni a jóhoz, és ahhoz, hogy ezt add tovább. Megéri hűségesnek lenni Istenhez, a másikhoz, önmagadhoz. Megéri nyitott szemmel járni, keresni a jót, az emberséget. 

És megéri Isten mellett meghozni a döntést, és kitartani emellett a végsőkig. Követni Őt, azt az utat, amit eléd állított. Átélni és továbbadni az Ő szeretetét. Megéri. 


Isten ma bíztatni szeretne téged. Ő melletted áll, és megad minden erőt a kitartáshoz, a jó cselekvéséhez, az élethez, még a mesebeli mondatok kiejtéséhez is. Hát válaszd ezt az utat minden reggel, válaszd Őt, és ne add fel. Mert mindig megéri. 

szombat, április 22, 2017

Miért csüggednél?


"Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!"
Zsoltár 43,5

Volt már, hogy erőt vett rajtad a csüggedés, hogy azt érezted: vége a világnak? A belsőd háborgott a sok igazságtalanság miatt, ami téged ért és ami ellen nem tehettél már semmit? Ugye ismerős érzés ez, a depresszió előszobája. Mi jelenti ilyenkor a kiutat?

A szerző, aki a zsoltárt írta minden valószínűség szerint egy fogoly volt. Azok közül való, akiket Kr.e. 587-ben, a templom elpusztítása után Nabukodonozor király elhurcoltatott Babilonba. Lehetséges, hogy Lévita volt, egy Korah fiai közül, aki az ostrom előtt maga is szolgált a zenészek között, sőt több zsoltárt is szerzett. (Egészen biztos, hogy a 42. zsoltárnak is ő a szerzője, hisz ott is szerepel ez a kijelentés két versben is.) Teljesen érthető, hogy a fájdalmát dalban fejezi ki Istene felé. Számára ez az imádság, ez az istentisztelet, ami után kesereg is, amit igazságtalanul elvettek tőle, amiben már sohasem lehet része. Hiszen nem tudjuk, visszatért-e valaha szülőföldjére. Isten alázatos szolgájaként igazságért kiállt Urához. Hiszen mindaz, ami vele megtörtént, nem az ő hibája. Ő szolgált a templomban. Az álnok emberek miatt érte ez a veszedelem, akik magukra vonták a Mindenható haragját és Ő megengedte, hogy rájuk törjön az ellenség. De a babiloni sereg nem válogat, nem tesz igazságot. Épp úgy magával ragadja az ártatlant, mint a bűnöst; a vétlent és azt is, ki megérdemli sorsát. Nem érti, mi történik vele és főleg azt nem, hogy miért taszította el őt is Isten magától. Eddig nem ez volt a tapasztalata. Ezelőtt mindig Isten fényében, annak világosságában járhatott, Őt dicsőíthette, hiszen a templomi élet nagyon védett, elzárt volt a rideg valóság elől. Örömmel és boldogan venné kezébe a hárfáját (lantját) újra, ami már nem lehetséges többé. A kezei össze vannak kötve, a szép dallamok helyett a katonák durva kiáltásait kell hallgatnia és ezen nem tud változtatni. Isten templomában megjelenő fényére gondol, a ragyogó gyertyákra, amik bevilágították az egész termet. Szeme előtt van az oltár, amelyen soha nem aludt ki a tűz, de ami már az enyészeté lett. Ahogy a menet halad, ahogy távolodik szeretett városától, Jeruzsálemtől, az Úr lakhelyétől úgy vesz erőt rajta egyre jobban a kétségbeesés. Mi lesz vele ezután? Lesz-e még valaha olyan az élete, mint azelőtt? Helyreállítja-e Isten valaha az ő szolgálatát? Lesz-e még újra értelme az életének?

A válasz a zsoltár utolsó versében található. A válasz a hitben, az Istenbe vetett bizalomban, a reményben van. Abban az Istenben, aki eddig is mindig jelen volt az életében és ezután sem hagyja el. Aki eddig is a gondviselője volt és Aki ezután is megsegíti. Lévitaként pontosan ismeri népe történelmét és tudja: a szomorúság idejét a hála ideje követi majd, mert az Úr elhozza a szabadítást időben. Úgy fog cselekedni most is, mint ahogyan ezelőtt is, mert az Isten ilyen, szabadító. Vagy ahogy mi, az Újszövetséget is már ismerők mondjuk: Megváltó.

péntek, április 21, 2017

Aki mást felüdít, az maga is felüdül

Volt négy barát. Rengeteg közös élményük volt már. Szerettek másokon segíteni. Megtudták, hogy azon a napon Jézus az ő városukba érkezik. Sőt, már meg is érkezett. A szemfülesek bementek vele a házba, és köréje ültek. Jézus tanított. A hallgatók meg csak jöttek és jöttek. Már nem fértek el a házban. Az ajtón kívül álltak, illetve hallgatták az ablakon keresztül tanításait.
A négy barát is elindult. De előbb még tettek egy kanyart. Ismerték azt az embert, aki bénán, tehetetlenül, nyomorék betegen fekszik egy gyékényszőnyegen. Elmentek hozzá. Felnyalábolták, és elindultak a ház felé. Már messziről látták a tömeget. Letették a földre a bénát, aztán körbejárták a házat. Hogyan lehetne ide bejutni? Hogyan lehetne Jézus közelébe férkőzni?
A ház hátsó falánál lépcső vezetett a lapos tetőre. Ott fenn a tetőn szoktak különféle dolgokat szárítani a ház lakói. Barátaink felmentek. Körülnéztek. Mi lenne, ha? És felragyogott a szemük.
Óvatosan újra felnyalábolták betegüket, és nagy nehezen felértek vele a tetőre. Letették. Aztán kezdték félredobálni a száradó dolgokat, s az agyagtetőhöz értek, azt is kezdték megbontani.
Jézus éppen ott ült középen. Mellette „a nagyon fontos” hallgatóság.
Egyszer csak kezd a nyakukba hullani a szemét, a száraz gallyak, az agyag. Önkéntelenül is félrehúzódnak.
Azok ott fenn lenéznek.
Rendben! Ekkora hely elég lesz.
Újra összenyalábolják a beteget, és ágyastul – egy kötél segítségével – leeresztik középre.
Mindenki elnémul.
Halálos csend!
A beteg leérkezik.
Azok ott fönn ragyognak a boldogságtól. SIKERÜLT!
Jézus rájuk nézett, majd a betegre fordította tekintetét.
Látva a szemükben a hit fényét, feloldozta a beteget lelki és testi megkötözöttségéből.
Ilyen a mi Istenünk. Képes megszabadítani, feloldozni, meggyógyítani.
De ez a történet most RÓLAD szól! Készen vagy-e ilyen áldozatra? Látsz-e magad körül tehetetlen, bűnben és betegségben vergődő embereket? Próbálsz-e néha nemcsak magadra gondolni? Mikor vittél utoljára valakit Jézushoz? Mertél-e megtenni az életedben értelmetlennek tűnő vagy lehetetlen dolgokat, mert erősen hittél a megoldásban?
Jézus ma hív, hogy legyél TE az egyike a négy barátnak. Hív, hogy legyél TE a barátja egy szerencsétlennek. Hogy legyél ma TE az, aki hozzá vezet egy embert.
Kezdd el ma! Hidd, hogy Isten segíteni fog!
Bátorításul olvasd el ma reggel a 41. Zsoltárt!




csütörtök, április 20, 2017

Nincs félelem a szeretetben

„Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.”
János első levele 4. fejezet 16-18. versek

Valamikor réges-rég élt egy kötéltáncos, aki avval kereste a kenyerét, hogy városról városra járt, kifeszített a piactér fölött jó magasan egy kötelet, és azon mindenféle mutatvánnyal szórakoztatta az embereket. Bámulatos dolgokra volt képes. Könnyedén végigsétált a kötélen, ugrált rajta, cigánykereket hányt, vagy éppen szaltózott. Az emberek a piactéren csak álltak és tátott szájjal meredtek a kötéltáncosra, és persze minden merészebb mutatványa után vastapssal fejezték ki elismerésüket. Egy alkalommal, mikor már kellően elkápráztatta a piactéren összegyűlt sokaságot, arra kérte a zöldségárust, adja föl neki a talicskáját. Óvatosan ráhelyezte a járgány kerekét a kötélre, majd lekiáltott:
– Elhiszitek-e, hogy végig tudom tolni ezt a talicskát a kötélen?
– Hát persze, hogy elhisszük! Már hogyne hinnénk el? – hangzott több bámészkodótól a válasz.
– Hát azt elhiszitek-e, hogy akkor is végig tudom tolni a talicskát a kötélen, ha ül benne valaki? – feszítette tovább a húrt a kötéltáncos.
– Ha végig tudod tolni üresen, mi az neked, ha ül is benne valaki? – mondták többen az álldogálók közül.
– No és ki vállalkozik arra, hogy bele is ül? – tette föl utolsó kérdését a mutatványos.
Hirtelen kínos csönd támadt az egész piactéren. A gyümölcsárus, aki eddig feszülten figyelte a mutatványokat, most az almái gondos tisztogatásával foglalkozott. A kelmeárus úgy tett, mintha a sálait rendeztette volna, pedig rendben voltak azok. Több vásárló pedig lehajolt, mintha talált volna valamit, vagy a cipőjét kötözgetné. Senki se mert a kötéltáncosra nézni, nehogy a tekintetből arra következtessen, ő szeretne beleülni a talicskába. A feszült csendet egy 7-8 éves kisfiú lelkes kiáltása törte meg:
– Majd én beleülök!
Az emberek döbbenten néztek a kisfiúra, aki már oda is szaladt a kötélhez, és kérte az ott álldogálókat, hogy segítsenek neki, emeljék föl a kötéltáncoshoz, aki elkapta a kezét, és óvatosan beleültette a talicskába. A mutatványos várt néhány másodpercet, mintha erőt gyűjtene, majd megindult a gyerekkel a kötél másik vége felé. Egyik produkciójára sem figyeltek olyan feszülten az emberek, mint erre. A gyümölcsárus kiejtette a kezéből az almát, a kelmeárus egy sálat markolászott, az emberek körmüket rágva figyeltek: „Jaj, mi lesz avval a kisfiúval! Jaj, csak le ne essen!” Néha úgy tűnt, mintha a kötéltáncos megingott volna, és nem bírná egyensúlyban tartani a nehéz talicskát, de aztán ismét visszanyerte az önuralmát. Ilyenkor az egész piactér szinte egyszerre sóhajtott föl. Egy-két nő föl is sikoltott, de hamar csendre intették a mellettük állók. Végre aztán a talicska szerencsésen átért a túloldalra. Hatalmas üdvrivalgásban tört ki mindenki, miközben a kötéltáncos leengedte, lent pedig átvették a kisfiút. Most már nem is annyira a mutatványos ügyességére figyeltek, hanem sokkal inkább a kisfiú bátorságára. A zöldségárus meg is kérdezte:
– De hát hogy volt bátorságod beleülni olyan magasan abba a talicskába? Honnan vettél bátorságot, hogy rábízd magad egy idegenre?
– Nem idegen ő nekem! - válaszolta mosolyogva a kisfiú – Ő az édesapám.

Ha mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel a mennyei édesapánk szeret minket, akkor nincs mit félnünk az ítélet napjától. Biztosak lehetünk abban, hogy aki eddig is fogta a talicska két nyelét, az az utolsó napon is mellettünk fog állni, és azt fogja mondani: „Ő az én fiam, és szeretném, ha velem együtt lenne egy örökkévalóságon át az országomban.” Űzze el ez a bizonyosság ma is a szívünkből a félelmet!

szerda, április 19, 2017

Nem lesz többé halál



„Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?”
 (Korinthusbeliekhez írt első levél 15. fejezet 54-55. vers)

A keresztény hit alapja: a feltámadás ténye. Nem véletlen, hogy Sátán épp ezen a téren – elmúlás, halál, örök élet, - okozza a legnagyobb zűrzavart. „Bizony, nem haltok meg” – szólt az Édenben, és szól ma is; nincs halál, a lélek örökké él, reinkarnálódunk egy másik testben, vagy egy más dimenzióban.

S hitetése oly sikeres, hogy a magukat kereszténynek vallók is teljesen átitatódtak a pogány (egyiptomi, görög) elképzelésekkel, úgymint: ’felülről figyelnek minket’, ’lelke a tisztítótűzben van’, ’már a pokolra jutott’…

S ha Pál megjelenne templomaikban és a test feltámadásáról kezdene beszélni, ők is azt mondanák, mint az athéniek: „némelyek gúnyolódtak; mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged e felől.” (Apcsel.17:32)

Pedig a Biblia minden hithőse a feltámadás reményéről tett bizonyságot: kezdve Ábrahámtól, aki úgy gondolkodott Izsák feláldozásakor, hogy „az Isten a halálból is képes feltámasztani” (Zsid.11:19).

Vagy ott volt Jób, aki azt mondta: tudom, hogy Megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet; én magam látom meg őt, és önnön szemem nézi őt, és nem más! E reményem van eltéve keblemben!” (Jób 19:25-27)

Ez volt a vigasza Mártának, Lázár testvérének is: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon.” (Ján.11:24)

És ezzel bátorít Pál is a thesszalonikai levélben: „maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz.4:16-18)

Ám a feltámadásról szóló bibliaversek felsorolása helyett, elolvasva újra napi igénket, „Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” – végezetül álljon itt Jézus kérdése:

„Én vagyok a feltámadás és az élet… Hiszed-é ezt” (Ján.11:26)